A tavalyi év egyik legfantasztikusabb híre minden bizonnyal a Black Sabbath újjáalakulása volt, de sajnos úgy tűnik erre ez az örömteli eseményre is sötét árny vetül. A riffnagymester Tony Iommi január 9-én jelentette be, hogy korai stádiumú daganatos megbetegedést, limfómát állapítottak meg nála. A rossz hír ellenére az albumkészítésről és a koncertezésről szőtt terveket nem adta fel a csapat, viszont a kitűzött határidők ki fognak tolódni Iommi kemoterápiája miatt. Tony-t a gyógykezelés a lakhelyhez köti, ezért zenésztársai Los Angelesből átcuccoltak hozzá Angliába. A gitáros a hírek szerint jelenleg is tettre kész és vidám, a rákkal szembeni harcában milliók aggódással teli szeretete erősíti.
Az év legelején a Primal Fear "Unbreakable" albuma dobogtatta meg a fémszíveket. '97 óta tartó pályafutásukat mindig végigkísérte az a vélemény, hogy zenéjük túlságosan is a Judas Priest hangzásvilágát követi. Priestizmus? Sokak álláspontja szerint a hangja és az énekstílusa miatt Ralf Scheepers tulajdonképpen egy Rob Halford replika, az pedig nyilvánvaló, hogy a Stefan Leibing és Henny Wolter alkotta gitárduó a Downing/Tipton zenészpáros felállását idézi. Akár dicséretnek is fel lehet fogni az efféle véleményeket, hiszen a Judas Priest-el párhuzamot vonni csak megfelelő zenei nívó felett illik. A germánok kilencedik albuma egy felesleges szimfonikus intróval indít, aminek létjogosultsága azért is megkérdőjelezhető, mivel semmi köze a többi nóta stílusához. Mostanában egyébként egyre inkább dívik ez az intró-őrület, rengeteg lemez indul ilyesféle bevezetővel, többé-kevésbé teljesen feleslegesen. Adtam is egy metalenciklopédiás nevet ennek a kezdő előhangnak: rockpetting. Zenei előjáték, aminél még nem lehet tudni, hogy a végkifejlet kielégítő lesz vagy sem. A Primal Fear esetében nagyon jó lett a vége, ugyanis ezen az anyagon végre hanyagolták az előző két albumon bemutatott epikus és szimfonikus vonalat, és visszatértek a kőkemény, klasszikus heavy/power metal dallamteremtéshez. Bivalyerős és lendületes minden dal, a gitárpárharcokkal színesített dübörgő himnuszok ostromát lehetetlen kivédeni, Scheepers remek énekesi teljesítménye pedig a tökéletesség szinonimája. "Bang Your Head Until You Reach The End" kéri a "Bad Guys Wear Black" című szám ismétlődő refrénje, és a remek szerzemények hallatán lehetetlen lenne máshogy tenni. "The Lord of Steel" címet kapta az amerikai power metal legenda, a Manowar legújabb zeneműve. A fanatikus manowarriorok elaléltak a gyönyörűségtől, de a kritikusok is mellbevágónak találták a nagylemezt, csak ők főként a katasztrofális hiányosságai miatt. Kétféle kiadásban jelent meg a korong, elsőként az angol Metal Hammer magazin mellékleteként, béna és zavaros hangzással, a többszörös kazettaátmásolásokat idéző minőségben, majd valamival később - reagálva a panaszokra - a retail, azaz kereskedelmi formába rázott, újrakevert verzió. Az első változat nagyon rossz volt, a második meg nem jó. Egy olyan ikonikus csapattól akik alapműveket adtak a világnak, ez kiábrándító teljesítmény. A hetes sorszámú nóta, az "Expendable" írja legjobban a zenekarral kapcsolatos érzelmeket: "Feláldozhatók". Puhafém! A másik metal őskövület, az eu-power térfélen fosszilizálódott Running Wild visszatérését és új albumát is nagy várakozás, meg találgatások özöne előzte meg. Meglepetésszerű újjáalakulásuk a tavalyi év egyik legmeghökkentőbb híre volt, de úgy tűnik ezt a reinkarnáció dolgot nem kellett volna erőltetni. A rock 'n rollos hatásokban bővelkedő "Shadowmaker" a példamutató és stílusteremtő anyagaiktól nagyon messze van, színvonalát tekintve leginkább a hasonlóan kétes értékű 2005-ös "Rogues en Vogue" albummal vethető össze. Jobb a visszatérésért sírni, mint a visszatéréstől zokogni. Puhafém2! A szintén szépkorú Grave Digger hálisten nem ejtette pofára rajongóit. A "Clash Of The Gods" már a tizenötödik korong a sorban, de túlzás nélkül kijelenthető, hogy a dalszerzés ezen a lemezen is fenomenális. A görög mitológiai témájú albumot egy német nyelven narrált intró a "Charon" vezeti be, ami egyből Kharónhoz, Hádész alvilágának révészéhez kíséri a hallgatók elátkozott lelkét. Mi egyéb lehetne jobb egy nosztalgikus heavy metal album efféle hátborzongató indításánál? Biztosra vehető, hogy a régivágású metalheadek izgatottsága már ettől a tetőfokára hágott, lehet, hogy mégis jó dolog a rockpetting? A teljes zeneművet kellően átgondolt és kiválóan megírt számok jellemzik. A korral jelentősen beszűkült hangterjedelmű, de most is karizmatikus stílusú Chris Boltendahl kemény és vibráló előadásmódja, a középtempós riff-döngölések és a klasszikus szólók garantált szórakozást nyújtanak, a minőség ezúttal is közel tökéletes. Persze van némi önismétlés, aminek jelenléte ilyen tetemes életművel a hátuk mögött gyakorlatilag elkerülhetetlen, de mivel az összes nóta simán hozza a régimódi erőt, ez a néhány utánérzés nem bántó, inkább tiszteletet parancsoló. Mintha Chris Boltendahl és "Sírásók" 20 évvel ezelőtt megálltak volna az öregedésben, ami persze nem azt jelenti, hogy ez idő alatt ne kísérleteztek volna különböző zenei ötletekkel, de a következetesség egyfolytában jelen volt műveikben, és hallgatóság mindig tudhatta, hogy mit fog kapni egy új Grave Digger albummal: minőséget. Sajnos ezt a fajta megbízhatóságot relatíve kevés zenekar tudja magáénak, beleértve jó pár idősebb nagyágyút is.
Germánia másik veterán zenekara az Accept két évvel ezelőtti visszatérése nemcsak a csapat pályafutásának, hanem a 2010-es évnek is egyik legerősebb albumát, a "Blood Of The Nations"-t hozta el. Új időszámításuk második sorlemezét "Stalingrad: Brothers In Death" címmel jelentették meg, amin az előző korong zenei útját folytatták, talán most kissé tradicionálisabbra véve az alaphangzást. Mark Tornillo éneke rendkívüli energiával tölti meg a dalokat, nyers, smirglis hangja tökéletesen passzol az Accept stílusához, egy az egyben a korábbi énekes Udo Dirkschneider orgánumát idézi, talán még változatosabb is annál. A ritmusszekció elképesztően jól teremti meg a dalok bázisát, és a klasszikus megközelítésű metal gitármunka is a nagyon a helyén van, nincs túlbonyolítva, de azért nem félnek megmutatni néhány igazán karaj, blues-ihletésű motívumot sem. Az egységes, hagyományos dalszerkezetek mellett a megszólalás végig változatos marad, most is profi érzékkel teremtették meg a dalok közötti kohéziót, így a közös felépítés ellenére azok mégsem válnak monotonná. A poszt-Udo korszak második legjobb albumát hozta el az év, ha a zenekar ezt az ösvényt tapossa tovább, akkor a biztató kezdést reményteli folytatás követheti. A hasonlóképp antiknak mondható honfitársuk a Rage, a huszonegyedik(!) lemezéhez ért el, ami ezt a címet is kapta. Hihetetlen mennyiség ez, hiszen fejekben mérve három teljesen kifejlett sárkányt kitesz. Ahogy a Grave Digger, a Rage is mindig odafigyelt a minőségre, és ezen az albumon is van jó néhány figyelemre méltó momentum. Kegyetlenül nekifeszültek a hangszereknek, a hangás nagyon direkt és kemény, a sokszínű gitárakrobatika és a nyers thrashes riffelés most is a kínálat része, időnként még groove-os breakdownokból is jut, ennek ellenére most egy kicsit ötlettelenebb, fáradtabb arcát mutatta a banda. A power/speed metal műfajban immáron huszonkét éve zúzó Paragon, négy év után jelentkezett új albummal. A tízes sorszámú "Force of Destruction" tényleg megsemmisítő erejű, a thrash árnyalatú power/speed dalok most is ugyanolyan nívósak mint mindig, ez a brigád egyszerűen nem tud rossz lemezt csinálni. A három évvel ezelőtt debütáló "Loyal To None" kedvező fogadtatása után, idén "Right In The Guts" címmel jelent meg az Accept/Victory gitáros Herman Frank saját név alatt kiadott második albuma. Frank és csapata ezúttal is tradicionális heavy metal muzsikából adtak leckét, melyben nem fukarkodtak a trappoló alapriffekkel és fülsüketítő szólókkal, az érzékekre azonnal ható himnusz-szerű dallamokkal és akrobatikus gitártámadásokkal. Elképesztő zenei teljesítmény és lenyűgöző minőség randevúzik egymással tizenhárom dalban, csodás, nosztalgikus pillanatokkal téve felejthetetlenné ezt a megkapóan üde hangzásbeli orgiát. 2009-ben a power metal legnagyobb nevei közül néhányan gondoltak egyet, és új szupergrupot alakítottak Unisonic néven. Az egykori Helloween énekes Michael Kiske mellett, Dennis Ward és Kosta Zafiriou a Pink Cream 69 jelenlegi/volt tagjai, valamint Mandy Meyer, az Asia és Gotthard korábbi, a Krokus mostani tagja álltak össze, majd 2011-ben csatlakozott hozzájuk a Helloween alapítója és a Gamma Ray jelenlegi főnöke, Kai Hansen. Ahogy várható volt a nevüket viselő bemutatkozó albumuk igazi dallamos power metal / hard rock csoda lett, tizenegy szenzációs dallal, minőségi hangszereléssel és elsőrendű előadásmóddal felvértezve.
Rövidesen futószalagot kell cserélni a ReinXeed gyártósorán, hiszen idén is új termék, a "Welcome To The Theater" gördült ki a svéd (nagy)üzem ajtaján. Ahogy a cím is sugallja, a lemezen elsősorban a filmzenei hatásokra fókuszáltak, már az intró is úgy indul, mint a 20th Century Fox filmstúdió nyitótémája, de az összes dal mesterien ragadja meg a Hollywood-i filmek hangulatát. Mintha kedvenc kalandfilmjeink hanganyaga lenne egyetlen soundtrack CD-n prezentálva. Szimfonikus alapokon nyugvó gyorstüzelő power riffekben, neoklasszikus szólókban, grandiózus hangszerelésű hiperdallamos momentumokban, szédületes énekteljesítményben és dicsőséget sugárzó kórusrefrénekben tobzódhatunk a mű végéig. A sebességőrült Dragonforce a "The Power Within" című ötödik korongján sem húzta be a féket, a szélsőséges tempó és a kifinomult technikai érzék ezen az anyagon is jelen van. Az első négy sorlemezen daloló ZP Theart szűrét kitették a bandából, helyét a 23 éves oxfordi tehetség Marc Hudson vette át. ZP-hez képes Marc hangja inkább a középmagas tartományban virít, ezzel természetesebb hangzást adva a daloknak, de a magas tónusokat is simán legyűri. Az ultratempójú ritmusszekció hangzása a Singer varrógépek surrogásához hasonlítható, csak az lassabb, de a szélsebes szólók is szinte trilláznak. Azért egy lomhább akusztikus ballada is helyet kapott a korongon, bebizonyítva, hogy ilyenre is képes a villámkezű hatosfogat, de feltételezhetően ennek prezentálásához erőteljesen le kellett szedálni a muzsikusokat. Kellemes extrémkedés! A Freedom Call "Land of the Crimson Dawn" című hetedik hangzóanyagán sokféle új ötletet mutatott be, a jól kivitelezett tizennégy nóta a metal paletta meglehetősen széles skáláját öleli fel. A fürge europower himnuszok mellett a durvább, sötétebb hangzásnak is helyet szorítottak, és az enyhén gótikus hatásokból, meg a dallamos hard rock vonalból is ízelítőt adtak. Egyedül a nyálas glam-es beütésű "Hero On Video" lóg ki a sorból, de a többi nóta nagyon rendben van. Parádés heavy metal show!
Sabaton = csatametal. Ezzel a megállapítással nehéz szembeszállni, hiszen minden eddigi lemezük katonai és háborús témákból épült fel, a teljes zenei koncepciójuk ezeken alapul. A metal színtéren való megjelenésükkel elég nagy vihart kavartak az elmúlt években, szélsőséges véleményeket csikarva ki a hallgatóságból, melyek többnyire az utálat és az imádat körül forogtak. Különféle állásfoglalások csatároztak egymással, de a véleményküzdelmek csak egy dologban jutottak konszenzusra: a svédek nótáinak vagy elkap a hangulata vagy nem. Az igaz, hogy a Sabaton zeneileg sosem volt túl eredeti, újszerű vagy agyondicsérhető, de mégis nagyon élvezetes amit csinálnak, ráadásul egy végtelenül jófej csapatról van szó. Harcias dalaik ereje igazán az élő fellépéseik során mutatkozik meg, a militáris hangulatú koncertjeik hevessége lángba borítja a pódiumot, lehengerlően szenvedélyes és offenzív előadásmódjukkal gyakorlatilag felszántják a színpadot. Az előadásokon elővezetett zene-hadműveleteik a közönség tagjait is bajtársakká kovácsolja, akik a műsor alatt talán még saját halhatatlanságukat is elhiszik. A zenekar "Carolus Rex" sorlemeze már a hatodik támadás a béke ellen, ám ezúttal saját történelmükből merítettek ihletet, így aztán XII. Károly svéd király karolin hadseregéről, a poltavai csatáról és a harmincéves háborúról szóló históriákból készítettek svéd és angol nyelvű konceptalbumokat. A rövid intró után a "The Lion From The North" nótával indul be a történelemóra, és az 1561 és 1721 közötti eseményeket tizenegy tételen keresztül ismerhetjük meg, az adott történésekhez igazított hangulatú és hangzású power metal hadjárat segítségével. Hírnév és dicsőség, öröm és fájdalom, vér és könny táplálja a dalokat, és a kavargó érzelmeken, no meg a változatos zenetémákon keresztül a Sabaton végre megmutathatja, hogy ha akar, tud sokoldalú is lenni. A szomorkás és elgondolkodtató számok mellett azért most is elsősorban a koncertbarát nótáké a főszerep, például a "Gott Mit Uns" himnuszt - ami egyébként a svédek jelmondata volt a harminc éves háború alatt, és azt jelenti: "Velünk az Isten" -, ezrek fogják énekelni a metalfeszteken. A zenekar egyik legerősebb és legsikeresebb nagylemezét hozta el ez az év, és pontosan emiatt volt annyira megrendítő az album megjelenése után néhány héttel később a főhadiszállásukon közzétett hír, miszerint négy harcostárs hagyta el a bandát. A szétszabott Sabaton megmaradt két hős katonája, Joakim Brodén énekes és Pär Sundström basszeros azonnali tagtoborzáshoz látott, míg a dezertőrök Civil War néven álltak újra hadrendbe, Stefan 'Pizza' Eriksson basszusgitárossal és Nils Patrik Johansson énekessel (Astral Doors, Lion's Share, Wuthering Heights) feltöltve soraikat. Elég különös szitu!
A tavaly kettéosztódott Rhapsody Of Fire tagjainak újdonsült zenekara a Luca Turilli's Rhapsody, az "Ascending to Infinity" című albummal debütált. Turilli az énekesi feladatok ellátására Alessandro Contit kérte fel, míg ő maga a megszokott gitárhíró szerep mellett a billentyűs hangszerek kezelését is magára vállalta. Szimfonikus power metal ez a javából, kellemes neoklasszikus ötletekkel és barokkos hangszeráradattal feldíszítve. Conti nagyon ott van a szeren, opera-áriázós produktuma lenyűgöző vokális tudásról tesz tanúbizonyságot, Luca játékán pedig érződik, hogy minden olyan dolgot próbált megvalósítani, amire az anyacsapatban nem volt lehetősége. Metalba oltott nagyon komoly komolyzene! A "Destination Set To Nowhere" címet kapta a Vision Divine idei albuma. A Rhapsody Of Fire énekesével Fabio Lionével működő group, epikus zenei utazásra invitálja hallgatóit ezzel a könnyen befogadható, mégis finoman progos hangvételű lemezzel. Maga a zeneanyag is tisztult, jóval érettebb a korábbiakhoz képest. A Sonata Arctica viszont "Stones Grow Her Name" korongján túlságosan is a már jól ismert és bevált formulákra épített, sablonos, könnyen kiszámítható dallamaik miatt kaptak is néhány rossz pontot. A Powerwolf egy jó kis vérfarkasos koncertlemezt az "Alive In The Night"-ot adta a világnak, most csak ennyi telt tőlük, mert teljesen lefoglalja őket a következő évre tervezett új stúdióalbum. A floridai Kamelot új énekessel készítette el a "Silverthorn"-t. A Seventh Wonder csapatból átigazolt svéd származású Tommy Karevik kifogástalan teljesítménye a szkeptikusokat is meggyőzte arról, hogy a legendás Roy Khan elvesztése után is talpra tud állni és képes maradandót alkotni a zenekar. "Sacrimony", "Veritas", "My Confession", "Prodigal Son", csak néhány cím a legjelentősebbek közül. A Thy Majestie nagyot robbantott a "ShiHuangDi"-vel. Minden eddigi anyaguk témája történelmi események körül forgott és most sem tettek másképp, csak ezúttal a távol-keleti régiót szemelték ki maguknak. A konceptalbum Qin Shi Huang Di (Csin Si Huang-ti), Kína első császárának és a Qin-dinasztia megalapítójának, az ország egyesítőjének történetét meséli el, valójában egy zenei aláfestésű történelmi tankönyv segítségével. A keleties hatások mindenféle poweres giccs nélkül csak nagyon finom árnyalatként érzékelhetők a dalokban, az alkalomadtán felhangzó kínai hangszerek, pl. a gigantikus dobok és az ősi ku-cseng (guzheng - kínai húros, pengetős hangszer, citeraféle) játéka gyengéd, de hatásos aláfestésként szolgál, csakúgy, mint az óvatosan adagolt progresszív elemek, melyek elsősorban a ritmusképletekben és a billentyűs szólókban fedezhetők fel. 伟大的工作! (nagyszerű mű!) Az At Vance "Facing Your Enemy" munkája nem igazán mondhatók telitalálatnak, de az Orden Ogan "To The End" albumának "a végére", a hallgató földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal, kissé üveges szemekkel áll (vagy ül), és maximum annyit tud kinyögni, hogy, f*ck! Kegyetlenül kitettek magukért ezen a lemezen, a drámai színházi elemek, az energikus metalopuszok és a kórusban énekelt versszakok mellett, pörgős speedes-poweres ritmusszekció gondoskodik a zabolátlan hypertoniáról. Az olyan fülbemászó aréna-orientált dalok, mint a "The Things We Believe In" vagy a "Mystic Symphony" azonnali felüdülést hoznak, ebből az első videoklip formájában is fogyasztható. Mesteri melodikus metal! Christopher Amott az Arch Enemy egyik alapító tagja kilépett a bandából, ugyanis a továbbiakban saját zenei elképzeléseit szeretné megvalósítani. Az infók szerint másodcsapatával az Armageddon-nal szeretne összehozni új albumot. Így aztán már nem emitt, hanem Amott játszik. (Höhö!) A pályakezdők közül talán az olasz Fogalord történelmi alapú "A Legend To Believe In" bemutatkozó munkája érdemel említést. Ez a konceptalbum még nem egy teljesen kiforrott zenekart mutat, ennek ellenére kellő mennyiségű különlegességgel szolgál. Az enyhe folkos hatásokkal ízesített szimfonikus zenemű első hallásra talán szokatlan, és ebben nagy része van a rendhagyó hangzásúra állított szintetizátor erőteljes játékának, melyet egyébként a csapat énekes frontembere a konzervatóriumban tanult Daniele Bisi kezel. A dallamokban a klasszikus zenei képzés hatása nagyon erőteljes, a komolyzenei motívumok, a vulkánként feltörő hangszeres virtusok, a pulzáló basszus-betétek, az iszonyú fürge gitárjáték és a túláradó zenei epika egyvelege elképesztően dús hangzásban ölt testet. Nem tökéletes, de átkozottul érdekes!
A gót metal fronton a Lacuna Coil "Dark Adrenaline" lemeze állította helyre a gyengülő szívműködést. Az album stílusa eléggé messze került gothic metal eredeti felfogásától, abból csak némi sötét árnyalat és a szépség és a szörnyeteg esztétikája, azaz a váltott férfi és női énekmód maradt meg. Viszont a hangzás szokatlanul begorombult, a mélyre hangolt gitárok groove-osan szaggatnak, a basszus amúgy is mély tónusát remek sampleres munkával pincézték alá, erre az alapra húzták fel a változatos témákból összerakott és egyből megragadó melodikus vokált. Izgalmas produkció, az énekes Cristina Scabbia meg még mindig bombanő! A műfaj alapkövének számító Paradise Lost "Tragic Idol" albumával zaklatta fel híveit, jó értelemben. A doomosan lassú és súlyos alapriffek megragadnak és a mélybe húznak, a keserűen síró-rívó gitárjáték és a lágyan megszólaló billentyűs-zongorás témák meg szavatolják a ciklikus frászkitörést. A lomha darkos dallamok viharfelhőként kavarognak és világvége hangulatot árasztanak, ezt a hatást tetézi Nick Holmes komor éneke, ami fájdalmas kiáltásnak hat a dalokban. Borzongatóan jó anyag, de a depressziósok nagy ívben kerüljék el! Ha ezt mégse tennék, a stílus másik alapítója a My Dying Bride lélekharang kongásával induló "A Map Of All Our Failures" műve tovább súlyosbíthatja állapotukat. Mint a szomorú szemekből kigördülő könnycseppek, úgy következnek egymás után a mélabús szerzemények. A misztikus szövegek, a drámai dallamok súlyossága és a mélyre hangolt gitárokból folyó lassú akkordok ezerféle sötét érzelme örvénylik a dalokban meg a hallgatók lelkében. A szorongó, frusztráló, kilátástalan érzetet hagyományosnak mondható gótikus eszközökkel, sivár hegedűhanggal, bús dúdolással, egyházi hatású zenei elemekkel teszik még mélyebbé, ha még egyáltalán lehet. Idegfeszítő csúcsalkotás, a depressziósok ezt tényleg kerüljék el! Ha ezt mégse tennék, a doom-óriás Candlemass "Psalms for the Dead" című végzethimnusza biztosan megadja nekik a kegyelemdöfést. Az ötvenpercnyi szorongással és félelemmel megtöltött dalgyűjtemény a korai Black Sabbath súlyosságát idézi, a Tony Iommi iskola ólomsúllyal menetelő gitárriffjei példás módon teremtik meg a zenei feszültséget. A Hammond-orgona régies, kísérteties játéka mellett, a gitárhangokat wah-pedálok használatával tették még patinásabbá. Ultradoom! Sajnos ez a tizenegyedik sorlemez volt az utolsó, ugyanis a svéd doomerek még korábban kijelentették, hogy ez lesz a végső albumuk. A funeral doom metal Ahab zenekar "The Giant" anyagának nincs más feladata, mint elhantolni az előző három lemeztől eltávozott depisek földi maradványait. Annak ellenére, hogy minden lemezüket a Moby Dick sztori és az óceán inspirálta, újféle hangzása miatt ez az album egyféle vízválasztónak mondható. A szigorúan gyászzenei hangulat és az énekstílus is megváltozott, a mázsás, hömpölygő riffeket lágy/akusztikus részek váltják, és Daniel Droste vontatott, iszonyúan mély és fenyegető hörgős éneke elég gyakran a kétségbeesés fájdalmával átitatott tiszta vokálba megy át. Ugyan kicsit átalakult hangzás, de az erős érzelmi töltet így is bőven célba talál. A lemeznégyes neurózisától az Ereb Altor blackes hatású "Gastrike" sorlemeze menti meg a megmaradtakat. Vagy nem. Ez az album szintén változásokat mutat elődeihez képest, bár a dalokban ugyanúgy megvan a Bathory féle inspiráció - az epikus megközelítés, az ötletdús dallamszerkezetek és a doomos textúrák -, de a hangulat sokkal komorabb, a hangzás most közelebb áll a black metal vészjósló csikorgásához. Ragyogó alkotás, de a derűs kedélyállapotot ez sem hozza meg, ahogy a Burzum "Umskiptar korongja sem. Úgy tűnik Vikernes mester éves rendszerességgel, mondhatni (fel)szabadultan ontja magából a hanglemezeket. Ez az album voltaképpen a "Fallen" folytatása, zakatoló gitárjátékkal, szuggesztíven monoton dialógusokkal és énektémákkal, ezúttal kicsit erőteljesebb doom/folk elemekkel teremtve meg a Varg műveit körüllengő sajátságos atmoszférát. Tizenhét év után adott ki nagylemezt az újra összeállt doom legenda, a Saint Vitus. A blues-os, ragyogó gitárszólók, a búgó-zümmögő monumentális hangzás és a fájdalmas ének mit sem változott, így nincs semmi meglepő abban, hogy hét tökéletes dal került a "Lillie: F-65" albumra A sátánista black metal nagymestere a Marduk, "Serpent Sermon" anyagával a megtestesült gonoszt hozta el követői számára. A gyenge idegzetűek számára nem ajánlott démoni zenemű, tíz tételen keresztül ragad el és visz magával a pokol legmélyebb bugyraiba. Ahogy a "Souls For Belial" nóta indul Mortuus az énekes horrorfilmeket idéző gurgulázó nyöszörgésével, meg a "Minden bukás egy lélek Beliálnak" szöveggel, huh, az nagyon para! Simán be lehet csokizni tőle. Ha ez nem elég, az egész albumon átszáguldó borotvaéles tremolo/grind riffelés, a kétlábdob kőkemény adagolása, a károgó énekre jégesőként megérkező sikolyok és üvöltések garantálják a rettenetet. Egy percnyi nyugalom vagy kegyelem sincs, minden dal fenyegető és felzaklató, ahogy kell, hiszen a Sátán liturgiája ez. A svéd iszonykommandó ismét profi munkát végzett, talán az egyik legsúlyosabb és legatmoszférikusabb lemezüket téve le az asztalra. Persze líráikban ideológiát is osztogatnak gazdagon, de hogy is lenne másként, hiszen a csapat a vadul keresztény-ellenes megnyilvánulásairól is hírhedt. Nyilvánvaló, hogy a hihetetlen légkört teremtő zenéjük ebből az eszméből táplálkozik, de hát lelkük rajta.
Április 25-én 88 éves korában elhunyt Jim Marshall, a legnépszerűbb gitárerősítőket gyártó cég, a Marshall Amplification alapítója és névadója. Neve egybeforrt a rock/metal zenei műfajjal, sokan csak "Father of Loud", azaz a "Hangerő atyja" néven tisztelték, de a rockgitárosok közösségének egyszerűen csak "Apa" volt. Jim Marshall 1962-ben építette meg első erősítőjét a Marshall JTM 45-öt, ami óriási sikert aratott, és egy új gitáros generációt indított el a hírnév útján. Kollégáival annyira átgondoltan tervezték meg a készüléket, hogy a mai konstrukcióknak is ez a vákuumcsöves modell az alapja. 60-as években készült erősítők folyamatos sikerének okán nem mertek komoly változtatásokat eszközölni a cég felső kategóriás termékeinél. Különösen szívszorító, hogy a JTM 45-ös megalkotásának szeptemberben esedékes 50. évfordulóját már nem érhette meg. Nyugodjon békében!
Jim azon négy alapító atya egyike, akik azon eszközök létrehozásáért felelősek, amelyeknek köszönhetően megszülethetett a rockgitár abban a formában, ahogy ma ismerjük és szeretjük. Ő most már egy sokkal jobb helyen van, ami épp most lett jóval hangosabb
– írja a Marshall Amplification közleménye. Az úttörő négyest rajta kívül a néhai Leo Fender, Les Paul és Seth Lover alkotta.
Az agyas zenék kedvelőit a francia Gojira kápráztatta el a "L'Enfant Sauvage" című produktumával. A nyitó "Explosia" nóta nyomban olyan riffkülönlegességgel indít, aminek nagyon klassz a hangzása, emellett biztosan nehéz lehet eljátszani. A furmány lényegét egyféle "csúsztatásos" megoldás adja, azaz a pengetőt hosszirányban "tologatják" a gitárhúron, érdekes, sivító zengést kicsikarva a hangszerből. A gitárhangzás sokfélesége ezen kívül is fület gyönyörködtető, számtalan finom részlet és bombasztikus start-stop riffek, a post-hardcore műfajból is merítő többféle összetettségű és dinamikájú szekvencia, meg az ehhez simuló erőteljes basszussáv söpör végig a darabokon, és ezek összessége ragyogó energiával meg szenvedéllyel tölti meg a zenét. A dalok nagyon változatosak, még sincs bennük felesleges technikai bravúroskodás vagy indokolatlan túlbonyolítás, de azért idő kell hozzá, mire a hallgató utat tud vágni a tömör és időnként meglehetősen tüskés hangképeken át. Extrém progresszív death metal ez a javából, a zseniális Chuck Schuldiner és páratlan zenekara a Death szellemiségét felidézve. Az ősi egyiptomi kultúra és mondavilág témáit feldolgozó Nile hetedik csapásként szabadította a világra az "At The Gate Of Sethu" című művét. A technikás death metal színtér egyik legfontosabb szereplője ezúttal is az éktelen düh, a vad és kiszámíthatatlan komplexitás oltára előtt áldozott, azonban most jóval kisebb szerep jutott az egzotikus-keleties ízekre, így a nyers és szikár hangzás ellenére, a jégverés pusztítása érdeklődés hiányában elmaradt. Szerencsére a Dying Fetus "Reign Supreme" névre keresztelt hetedik csapása meghozta az áhított pusztulatot. A barátságosan piros albumborító megnyerő megjelenése igazából egy mikuláscsomagba bújtatott láncfűrészt rejt, aminek elindításával megkezdődik a hallójáratok széttördelése és a dobhártyák darabokra forgácsolása. A kilenc szakaszból álló és harminchét percig tartó zenei gépészkedés mindent felaprít ami elé kerül, a pengeéles hangzás miszlikbe vágja a testet és a lelket, a húsbavágó riffzúzda pedig csak a fanatikus rajongók edzett fémszívén nem tud áthatolni. Az év egyik legörömtelibb mészárlása! A Dying Fetus gyilkológépe elől szétszaladt túlélőket a Grave "Endless Procession of Souls" albuma elszabadult buldózerként tiporja a sírba. Csak egy rövidke intró vezeti fel a "Lelkek végtelen menetét", ezzel is több időt hagyva a megtestesült zenei gonoszság tombolásának. A Celtic Frost hatásokat felmutató hangzás nagyon súlyos, brutális és masszív, a torokhangú ének, a könyörtelen dobolás és az ördögi gitárjáték síron túli hidegrázós hangulatban olvad össze, néha kicsit doomos, időnként kicsit thrashes színezetű oldschool death metal présgépként pusztítva. Ola Lindgren gitáros-énekes az egyetlen eredeti tagja a Grave-nek, és ezt a tizedik stúdióalbumot is szinte teljesen új felállással készítette el. De ez a tény mit sem számít, az Ola vezényelte zenekar erősen összetartó egységet alkot, és annak ellenére, hogy zenei divatok jönnek és mennek, a Grave közel huszonöt éve szilárdan kitart a régi death metal iskola mellett. Az olyan veterán stílus-definiálók mint az Entombed és a Dismember, eltérő irányokban távolodtak el saját death metal gyökereiktől, de a Grave mindig hű maradt a régisulis hangzáshoz. Az "Endless Procession of Souls" a legjobb bizonyíték rá, hogy a Grave még mindig éhes, és a sötét "Sír" csak rád vár! Az Unleashed több, mint húsz éves pályafutásának egyik mesterművét alkotta meg a "Odalheim" képében. Hangos, vad és epikus támadás fültanúi lehettek a rajongók ezen a viking témájú death metal jóságon, kalapácsot lengető szakállas harcosok dühe kelt életre a svéd zenész-hadurak riffjei révén. Kihagyhatatlan! A Wintersun új nagylemeze viszont nagyon megosztotta a közönséget. A névadó és nagyon sikeres debültalbum után Jari Mäenpää és csapata nyolc évig csigázta a hallgatóságot, míg végül október közepén érkezett meg az egyébként 2006-ra tervezett második album, a találó című "Time I". Ez a konceptalbum mindössze öt nótát tartalmaz, de a tervek szerint a jövő évben (vagy újabb nyolc év múlva) érkezik a "Time II", az fogja lezárni a mostani anyagon felvezetett témát. Most megpróbálom értelmezni és összefoglalni a kritikák sokféleségét, azaz következik az ítéletvariációk egy témára: 1. Enyhe japán folkos hatásokkal átszőtt, poweres és melodeath elemeket magába olvasztó káprázatos szimfonikus varázslat, ami egy fantasztikus utazás keretében időn és téren át vezet el télföldjére, olyan bámulatos hangszeres tudást megcsillantva, amiért megérte nyolc évet várni. 2. Nem teljesen ezt várták a fanok ennyi év után, de nem rossz, a hangszerelés és az előadásmód is briliáns, csak a játékidő egy kicsit rövid. 3. Egysíkú és unalmas, az agyat túlterhelő erőltetett áradata a feldúsított szintetikus szimfóniáknak, csak egy újabb túl hype-olt baromsága a metal közösségnek, elvesztegetett nyolc év, zenei nullaság. Az én senkit sem érdeklő szerény véleményem az 1. és a 2. között áll, de ebbe mélyebben nem mennék bele, az ítéletet mindenki hozza meg maga.
Kevesebb fejtörést okozott a norvég progresszív black/viking metal színtér ikonikus csapata az Enslaved. Legújabb anyagáról a "RIITIIR"-ről egyöntetű pozitív rajongói visszajelzések érkeztek, de a zenemű színvonalától nagy halom zenekritikusnak is prompt erekciója támadt. Vadul egyedi extrém metal zenemű ez, melyben a kíméletlenül fagyos black metal gitárjáték néha súlyosan doom-szerű, alkalmanként pörgősen death metalos riffekkel, időnként összetett instrumentális részekkel ötvöződik. Grutle Kjellson ráspolyos károgása mellett az Enslaved-től szokatlan mennyiségű tiszta ének is kiemelt szerephez jut, csakúgy mint a hatásfokozó kórusbetétek. E zenei sokféleség példás módon megkomponált komplex dalszerkezetekben egyesül, de a progresszív hatásokat nem engedik elszabadulni - ahogy ez gyakran előfordul a progresszív művekben -, megfelelő egyensúly teremtenek azzal, hogy egy-egy fülbemászó kórusrefrén vagy dallamos gitárriff segítségével mindig visszakanyarodnak a hagyományos dalstruktúrák irányába. Remek módon összerakott anyag a "RIITIIR", igazi kincs, a zeneművészet egyik elismert mesterműve. Az Ensiferum három évig érlelte az "Unsung Heroes" című ötödik sorlemezét. Már az indító rockpettingtől fülig ér az ember szája és beindul a képzelete, a középkori hatású varázsos dallamok hallatán megelevenednek a lenyűgöző északi tájak, a bőrbe és szőrbe öltözött bozontos szakállú marcona harcosokkal, a tűz körül szorgoskodó asszonyaikkal és a gondtalanul futkározó csemetéikkel, egy önkéntelen felbukkanó érzetet keltve a hallgatóban: én is ott akarok lenni! Sajnos a mosoly igen gyorsan lehervad az ábrázatról, ugyanis a korábbi epikus folk/viking albumokhoz képest ez a regresszív dalcsokor kb. csak annyira szenvedélyes, mint egy nyugalmazott eunuch. Mi történhetett? Hol vannak a viking himnuszok, hol van az érzelem és a lelkesedés, hol van a szépség és a nyers erő? Mivé lett ez a szórakoztató epikusfolkos vadállat? De a sok kérdés mellett a "Limited Edition" CD bónuszdala, a Gipsy Kings "Bamboleo" dalának elhörgése számomra az egyik legnagyobb fejtörő. A billentyűs részek túlspilázottak, a gitárhang cérnavékony, az akusztikus részek és az átvezetők céltalanok és idegesítőek, a dobok pufognak, a basszusvonal meg tompa és vontatott. Persze van néhány élvezetes pillanat is, de a dalok többsége középszerű töltelékanyag. Kiábrándító. Az Eluveitie se a legjobb formáját hozta a "Helvetios"-on. Már az első nótában kiütközik a lemez legnagyobb hibája, a tipikus népies ízeket hirtelen módon szakítja meg a death metal darálása, és persze újra visszatér a folk motívum, de csak azért, hogy ismét átadja helyét a melodeath őrlésnek. És hiába van furulya, meg hegedű, meg mindenféle zengő-nyekergő bizbasz, a folk és a metal elemek élesen szétválnak ahelyett, hogy kiegészítenék, erősítenék egymást. Igaz, még így is van egy csomó érdekesség és jó pár csemegeszámba menő különlegesség, meg a folk és metal komponensek is összeállnak időnként, de a töredezett muzikális élmény eléggé vegyes összbenyomást kelt. Ennél ők sokkal többre képesek. A Korpiklaani a "Manala" sorlemezével állítja helyre a folk mundér becsületét, a banda egyik legjobb munkáját téve le az asztalra. Tempósabb és agresszívabb a zenei összkép, ezúttal a megszokott rekedtes vokál mellett egy kevés hörgés is a dalok része, sőt, a "Rauta" című szongban az ősi számi joik énekstílussal is megismerkedhetünk, ami az indián kultúrákban elterjedt kántáláshoz hasonló hejjahejjahojjahejjahó. Egy kicsit idegesítő viszont érdekes, és ugyebár inkább tíz joikus Korpiklaanis "Rauta", mint egy gipsys Ensiferumos "Bamboleo". A népies dalmotívumok és a pulzálóan dübörgő humppametal riffek egymással karöltve derítenek jókedvre, így aztán a hegedűvel és harmonikával fűszerezett folkslágerek kellemesen önfeledt szórakoztatást nyújtanak.
Sokkoló hír söpört végig a metal színtéren. Július 16-án elhunyt a legendás Deep Purple alapító tagja és billentyűs géniusza, Jon Lord. Hammond-orgonájával úttörő módon keresztezte a klasszikus zenei, valamint a blues és a jazz hatásokat a rockzenével, az egész rockszakma felnézett rá, gyakran "Lord of the Hammond" azaz "A Hammond ura" néven emlegették. Számtalan máig emlékezetes és örökérvényű dal szerzője, ezek közé tartozik például a "Highway Star", a "Smoke On The Water", a "Burn", a "Speed King" vagy éppen a "Child In Time". Munkásságával maradandóan hozzájárult a zenetörténethez. Egy évig harcolt a rák ellen, ami végül legyőzte őt. "Jon most a sötétségből a fénybe tart" - nyilatkozta családja. Nyugodjék békében!
A neoklasszikus metal ura, a virtuozitás lordja, a shred gitárbűvészkedés nagymestere, az arpeggio és a vibrato többszörösen megkoronázott királya, Yngwie Malmsteen is új, teljesen saját készítésű "Spellbound" nagyművével borzolta fel alattvalói kedélyállapotát. Az olyan kritikák, hogy túlságosan is a fejébe szállt a dicsőség, meg az olyanok, hogy annyira nagyképű, hogy már saját magával se áll szóba, csakis irigyei rosszindulatú és szemenszedett koholmányai. Hát már az is gond, hogy az összes hangszert és ezúttal még a mikrofont is elorozta nem létező zenésztársaitól? Micsoda innovatív ötlet a sok léhűtő muzsikust egy szorgos szoftverre "ápgrédelni"! Mit lehet az ellen a tény ellen tenni, hogy a mester a legjobb gitáros és dobos és billentyűs és basszeros és énekes? Na? És rajta kívül ki tud még tök egyedül kórusban énekelni? Ezek miatt már rögtön egomániás diktátor? Ja, hogy az ének nem a legjobb? Tudd meg, az a mikrofonállvány hibája volt, és az esetet később az FBI is vizsgálta. Valami elszabotázst emlegettek. Ja, hogy bűnrosszul szól az egész? De hát könyörgöm, a keverőszoftver csak egymilliárd petabájt/másodperccel tud dolgozni, és a maestrónak így is fénysebességre kellett lassítania játékát a nóták alatt! Minden bírálat alávaló ferdítés és csúsztatás! Eeehhh, nem is hagyom magam felhúzni az alaptalan vádaskodások miatt!
A Dream Theater-ből huszonöt évnyi együtt zenélés után kivált Mike Portnoy dobos, a Symphony X énekesével Russell Allen-nel és még három neves zenésszel karöltve hozott össze új metal supergroup-ot, Adrenaline Mob néven. Tizenegy groove-os alapú töltetből építették meg "az Omertá" nevű energiabombát, ami a lefojtásokban és ütemtörésekben gazdag gitárjáték mellett, dallamos hard rock melódiákkal és lírai balladákkal pusztít. A rettentően vaskos groove riffekhez tökéletesen passzol Allen acsarkodó, dobhártyarepesztő vokálja, a dögös megszólalás betölti az egész teret, a nótákból atomerőműveket meghazudtoló energia árad. A meglepetésnek szánt hetes sorszámú szong a "Come Undone" a Duran Duran zenekar '93-as dalának feldolgozása, amibe egy duett erejéig Lzzy Hale, a Halestorm vadító énekesnője is besegített.
Az extrém progresszív metal vonalon a Meshuggah és a Periphery rendellenesen technikás művei okoztak örömet a szokatlan hangszeres megoldásokat kedvelőknek. Az előbbi a "Koloss", az utóbbi a "Periphery: II - This Time It's Personal" albumával tisztelgett a hét-nyolc húros gitárok rombolását és a különös zenei ötleteket kedvelő, szigorúan csak a témahalmozós muzsikát befogadni tudó djent szurkolók előtt. A Ministry a "Relapse" című produktumával nem váltotta meg a világot, és sajnos a Mekong Delta "Intersections" korongja sem osztott mély sebeket. Ez utóbbi egyébként nem lett volna rossz, csak éppen a korábbi molyrágta sikerszámaikat dolgozták fel újra, és a közönség inkább újdonságokra szeretett volna ráizgulni, minthogy a régi nóták újramikrózott változatát hallgassa.
A Shadows Fall viszont belecsapott a lecsóba, "Fire From The Sky" című metalcore anyaga csíp mint a savaseső. A disszonáns hangokat sem nélkülöző korongon erősödtek a hardcore hatások, jól kitalált és élvezetes gitárriff-hidak kötik össze a szólóéneket és a kórusrefréneket, lélegzetvételnyi pihenőidőt adva a lágyabb részek és a kegyetlen zúzás között. Persze Jonathan Donais most is villant néhány igazán ízletes gitárszólót, és hangszeres társával Matt Bachanddel együtt csúcsteljesítménnyel tolják a ritmusalapokat, de Paul Romanko basszeros is hatékony mélyrezonanciával töri előttük az utat, Jason Bittner ütős pedig gyors, thrashes dobmotívumokkal bontja le az akadályokat. Brian Fair üvöltése és hörgése agresszívabb mint valaha, miközben a tiszta vokális harmóniákat is nagyon jól teljesíti. A "Tűz az égből" az év egyik kiemelkedő modern metal albuma.
A Lamb Of God is leszállította következő sorlemezét a "Resolution"-t, és a megjelenést követően az albumot promotáló köncertkörútra indultak. A fellépéssorozattal egészen Prágáig jutottak, ahol Randy Blythe énekest halált okozó testi sértés vádjával őrizetbe vette a rendőrség. A vád szerint Blythe egy két évvel azelőtti koncerten lelökött egy 19 éves rajongót a színpadról, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy kómába került, majd két héttel később meghalt. Randy nem emlékszik erre az esetre, és a körülmények is további tisztázásra szorulnak. A metalzenei színtér egy emberként áll ki az énekes mellett, kihangsúlyozva, hogy aki felmászik a színpadra, annak vállalnia kell annak következményeit. Ez az ügy rengeteg kérdést vet fel, hiszen vannak zenekarok akik bátorítják a rajongók színpadra való felmászását majd a tömeg közé ugrását (stage diving), míg mások elítélik ezt a veszélyes őrületet. Sokaknak rossz emlékeik vannak a fékezhetetlen rajongói tombolásokról. Még a '80-as évek végén a Motörhead frontembere Lemmy rosszallását fejezte ki a koncertre látogató kulturálatlan rajongókkal kapcsolatban. Időnként előfordult, hogy különböző tárgyakat dobáltak fel a színpadra (ő is megsebesült), vagy köpködtek (punk tetszésnyilvánítás), vagy felmásznak a színpadra, és onnan ugrálnak vissza a tömegbe. Persze mindenki tombolja ki magát, de a fellépőket ne zavarja meg semmilyen módon! Lemmy szerint a koncertek agresszivitása a '70-es évek végétől folyamatosan nőtt, és ez a jelenség elsősorban az angliai punkzene megjelenésének köszönhető. Randy ügyéhez visszatérve: A Lamb Of God managere azt nyilatkozta, hogy az elmúlt két évben senki sem kereste meg őket az üggyel kapcsolatban, se a rendőrség, se a család, se a koncertszervezők, az egész esetről egy szót sem hallottak, nem is tudtak róla, ezek után a repülőtéren történt letartóztatás eléggé letaglózó volt. A Randy-re kirótt 200.000 dollár óvadékot annak kifizetése után a duplájára emelték, majd az újabb 200.000 dollár kifizetése után és az ügyészség tiltakozása ellenére, több mint egy hónappal később csak azzal a feltétellel engedték el, hogy a tárgyalásra vissza kell térnie Prágába. Randy világosan leszögezte, hogy nem fog eltűnni, bízik felmentésében, de ha elítélik, vállalja a következményeket. Durva!
Súlyos csapás érte a deathcore műfaj rajongóit. November 1-jére virradó reggel tragikus balesetben elhunyt az egyik legnépszerűbb amerikai deathcore zenekar, a Suicide Silence énekes-frontembere Mitch Lucker. Az információk szerint túl gyorsan vezette Harley Davidson-ját, kisodródott az útról és egy lámpaoszlopnak ütközött. A baleset után azonnal kórházba szállították, ám életét már nem tudták megmenteni. Mitch szerető feleségét és ötéves kislányát hagyta magára. 28 éves volt.
Nyugodjék békében!
A tavalyi évi ígéretes Riot album ("Immortal Soul") hosszú szünetet követő megjelenése után mindenki azt várta, hogy ez a neves régi banda újra visszatér. Sajnos három hónappal a lemez megjelenése után az alapító gitáros Mark Reale régi betegségével kapcsolatos szövődmények miatt kómába esett, majd január 25-én elhunyt. Sajnos halálával a Riot-sztori is végérvényesen lezárult. Béke poraira! December 22-én Mike Scaccia a thrasher Rigor Mortis és a indusztriális Ministry gitárosa egy szülinapi fellépésen összeesett a színpadon, majd másnap a kórházban meghalt. A halál oka szívelégtelenség volt. Nyugodjék békében!
Hatalmas várakozás előzte meg a Whitechapel új, negyedik sorlemezét. Az amerikai deathcore hatosfogat magáról elnevezett albuma ezúttal is iszonyú durva és tömör lett, de nincs is ebben semmi meglepő, hiszen a masszív és dús hangzásról - a basszerost is beleszámítva - négy(!) gitáros gondoskodik. A tömény breakdown-os riff-erdőn lehetetlen áttörni, de a pokoli hörgős ének is falként tornyosul az egyszerű (és idősödő) metalrajongók feje fölé, azt jelezvén, hogy ez az album főként a fiatalabb korosztály narkotikuma lehet. Az alaposan felhígult és kifulladt deathcore műfajban tevékenykedni egyébként nem egy áldásos feladat, az irányzat bírálói még a "metal zenekar" besorolást is sértőnek tartják, és szűk rajongói réteg örömteli fogadtatása ellenére a kritikusok többsége simán lenullapontozta az albumot. Emiatt a betervezett *.core ismertetőket ezennel letudtam, de azért felsorolom az idei év jobbnak mondható lemezeit: Memphis May Fire "Challenger", August Burns Red "August Burns Red Presents: Sleddin' Hill", All That Remains "A War You Cannot Win", Parkway Drive "Atlas". Tinirétegzene.
A brutál zajongás nagymestere a Napalm Death tüzes grindcore témákat mutatott be "Utilitarian"-ra keresztelt anyagán. Harmicegy éve vannak az extrém zenék élvonalában, folyamatosan fejlesztve és finomítva hangzásukat, ami mélyen a korai grindcore és punk zenék világában gyökerezik. Jellegzetes alapstílusuk mellett az évek során sok egyéb muzikális hatással kísérleteztek, most sincs másképp, a négytagú grind vágóhíd ezúttal teljesen elmebeteg atonális szaxofon témákkal is extrémkedett. A jól olajozott gyilkológép faltörő brutalitású riffekkel és blast beat rohamokkal ostromol, de a bántó hangképzésbe meglepően fogós, mélyen groove-os és öklözően punkos eredetű akkordok is vegyülnek, sebészi precizitással hatolva az agyba. Színvonalas zenei kegyetlenkedés, napalmot mindenkinek! A másik brutalizátor főkolompos, a Cannibal Corpse is új lemezzel gyötörte híveit, a Terrorizer komplett zombi világvégét szabadított a világra, a General Surgery meg egy beteg válogatásalbummal operált ebben az évben. A Cannibal Corpse a deathes dögvész leghírhedtebb szakértője "Torture" albumával kínozta halálra ellenségeit. Nem ultratechnikás death metal ez túlzó blast beat offenzívákkal meg kifinomult gitárszólókkal, vagy high-tech hangszeres bravúrokkal megáldva, ez csak death metal, ahogy azt eredeti formájában jelentette: mocskos, organikus, és veszettül súlyos. A számok nagy részében a kegyetlen darálást követő hirtelen tempóváltások után a dalok lassabban, szinte baljós ütemben folytatódnak, majd ismét visszatérnek a cséplőgépek módjára őrlő riffek, eszményi módon támogatva a szövegi témákat. A Barrett/O'Brien páros gitármunkájának irtózatosan tömény tónusát Paul Mazurkiewicz zakatoló dobtémái teszik pulzálóvá, Alex Webster öthúros(!) basszusgitárjával tovább sűríti a hangzást, és ezekre hörgi el koponyazúzó hangján a fatörzsnyakú George "Corpsegrinder" Fisher a kissé szeretethiányos énektémákat. A tüneményes dalszövegek tematikái a tetszetős hentelések és a dekoratív belezések köré csoportosulnak, a "Caged... Contorted" azaz a "Ketrecben tartott ... eltorzult" figyelmessége több mint elbűvölő, vagy az "Encased In Concrete" azaz a "Betonba ágyazva" románca is nyomban rabul ejt, de az "Intestinal Crank" azaz a "Bél-kurbli" nóta kidőlt zsigerekben tocsogó tárgyköre is csupa-csupa báj. Az év egyik kiemelkedő teljesítménye ez a maradandó károsodást okozó album, felpezsdítő kannibalizmus! A Terrorizer "Hordes of Zombies" elnevezésű zeneművét indító majd két perces intró az élőhalottak hátborzongató mindennapjaiból ad ízelítőt, ezután robban be a címadó nóta hajmeresztően zakatoló főriffje. A zakatolást gyors és komplex dobolás kíséri, meg valami rettenet hörgős vokál. A gond csak az, hogy ez a pattogós-kalapálós-darálós megoldás jellemző az összes szongra is, így idővel túlságosan is repetitívvé válik az egész. Kellett volna egy kis cammogó zombulás is vagy valami tempóbeli diverzitás, mert ugyan a hangszerek nyüstölése nagyon rendben van, de a megközelítés túlságosan is egydimenziós. Az album felénél-háromnegyedénél az állandó ismétlődés miatt a muzsika egyre inkább olyanná válik mint egy zombi, élettelenné, a végére már zenei túlélőhorror ez egész. Aki a General Surgery "A Collection of Depravation" című harminc tételből álló terápiás kezelését egyben kibírja, az utána a tömeggyilkosságokat is szenvtelenül fogja végignézni. Demófelvételeket, megosztott lemezeken megjelent anyagokat és újrafelvett nótákat tartalmaz ez a goregrind körökben szokványosnak mondható láncfűrészes őrjöngés. A gore témáktól még az edzett gyomrú hívek is bokákolnak és ökölődnek, de a goregrind műfajban járatlan, viszont a borzalmakból sokat látott törvényszéki patológusok rögvest sugárban hánynak. Többféle időszak többféle hangzását idézi fel a dalkollekció, és a különböző korszakok műveiben haladva előre, egyre inkább érződik a nagy példaképtől a Carcass-tól való eltávolodás és a saját zenei világ erősödése. Ugyan az album meghallgatásának néhány millió agysejt látja kárát, de a zenei alapokon nyugvó anatómiai továbbképzésért cserébe megéri ez a kis veszteség. Gyűjtőknek és kórboncnokoknak erősen javasolt!
Thrash vonalon a Slayer készülő albumáról érkeztek hírek, Kerry King gitáros Dave Lombardo dobossal már három dal vázlatait készítette el, és állításuk szerint, rengeteg remek ötletük van. Jó hír, hogy 2011-ben kényszerpihenőre ítélt Jeff Hanneman állapota is folyamatosan javul, rövidesen ő is tevékenyen részt tud venni a dalszerzésben, és King szerint ha Jeff beindul, villámgyorsan összerántják a nagylemezt.
"Ölőék" gyötrő hiányát a görög Suicidal Angels a "Bloodbath" című retro-thrash lemezével próbálta enyhíteni, persze a pótolhatatlant lehetetlen pótolni. A Suicidal Angels, azaz az "Öngyilkos Angyalok" munkáiban mindig jelen volt a Slayeres-íz, ebből adódóan ez az album is kimeríti a súlyos testi sértés fogalmát. Ez a majd' háromnegyed órás "Vérfürdő" a Bay Area-i thrash úttörők mellett a Kreator nehezebb, sötétebb, teuton jellegű thrash hangzásából is merít. A metsző, darabos gitárriffeket nagyon jól emeli ki a lüktető dobmunka, Nick Melissourgos énekes is szinte köpködi a szavakat, az egész zenemű egy iszonyat módon pulzáló aprításban teljesül ki, tíz brutális trekk alatt véreztetve ki hallgatóit. Aki a Suicidal Angels rombolására nem húzta be a nyakát, annak a spanyol Angelus Apatrida egy mozdulattal csapja le a fejét. (Az Angelus Apatrida egyébként spanyol/latin keverékű elnevezés) A 2000 óta tevékenykedő "Áruló Angyalok", ugyanúgy a régi nyomvonalon haladva mészárolnak "The Call" sorlemezükkel. A kasztíliai régió La-Mancha nevű autonóm területéről származó banda dühödt szónikus támadása lekaszabol mint Don Quijotét a szélmalom, iszonyat nagy pillanatokon keresztül mutatva be a thrash ortodoxia legszebb momentumait. A konkvisztádorok zseniális ütemváltásokkal, ragyogó szólókkal és abszolút briliáns előadásmódjukkal demonstrálják, hogy micsoda ámulatba ejtő technikai képességek szunnyadnak bennük. Tényleg mindkét album angyali! A régisulis thrash hangzás felidézése egyébként világméretű jelenség, és az oldschool hangzást bíró thrash-mozgalom kedvező fogadtatása hatalmas fellendülést hozott a közepes- vagy alig ismert zenekarok számára is. A Destruction a remek hangzás ellenére kicsit sablonos tizenegy tételt hozott a "Spiritual Genocide"-on, Schmier és társai ezúttal kevés kreativitást és sok önismétlést mutattak fel, az ítészek szerint enyhén szólva unalmas és lapos amit a "Szellemi népirtás"-on produkáltak. A sörtrash legnívósabb kivitelezője a Tankard, "A Girl Called Cerveza" albumával az áhított szeszmennyiséget juttatta el az alkoholmetal rabjainak. Ez már a tizenötödik hordónyi zeneanyaguk, ami azt mutatja, hogy a kiterjedt májkárosodás nem lehet olyan rossz dolog. A fürge thrash darálás és a tonnányi dallam minden egyes cseppje maga az életerő, és a power metal légkörében fogant hagyományos thrash muzsikák intravénás adagolása megrészegítő örömet okoz. De vigyázat! A mókás érzetek csalókák, és a vidám hatásokkal együtt agresszív töményszesz is jut a szájakba. A Sodom, "30 Years Sodomized: 1982-2012" kiadványával ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját. A több CD-s monstre anyag része a néhány különleges demó és koncertfelvétellel egyetemben egy dupla válogatásalbum, és egy hivatalos bootleg korong, valamint jubileumi matricák, poszterek, és a zenekar történetét bemutató 32 oldalas könyv, mindez a szodomániákus fanok nem kis örömére. A '80-as évek germán thrash zenekarai közül, a néhány éve újjáalakult Exumer lepte meg friss albummal rajongóit. Az alig több mint fél órás "Fire & Damnation", tíz szórakoztató, hagyományos megszólalású thrash muzsikát foglalt magába, a múlt meghitt pillanatait idézve fel a régi iskola szerelmeseinek.
A teuton thrash metal híres hármas szövetségét alkotó, a Destruction és a Sodom mellett harmadikként tevékenykedő Kreator büntetőbrigád idei kreálmánya "Phantom Antichrist" címmel, az év egyik csúcsalkotásaként került a boltokba. Az albumot indító lágy, megnyugtató intró alatt összebújhatnak a Kreator-rajongó szerelmespárok, de az öröm csak fél perc erejéig tart, mert az intró kezd egyre vészjóslóbbá válni, majd az előjáték vége után berobbanó mennydörgésszerű rifftámadás azonnali és garantált coitus interruptust okoz. Kár a romantikázással újrapróbálkozni, az album hátralévő 45,08 perces terrorja kiemelt figyelmet igényel, sokkoló hatása pedig úgyis átmeneti impotenciát okoz. A dalok alapját adó megsemmisítő erejű gitárriffeket ezúttal epikus dallamszerkezetekkel kovácsolták össze, ami teljesen új jelenség a Kreator zenéjében, de a rabul ejtő emlékezetes refrének mellett végig fenntartják a legpusztítóbb fémműfaj halált okozó képességét. A lehengerlő melódiák mellett a hangzás is nagyon karaj, köszönhetően a vérprofi hangkeverésnek. A "Death To The World", a "Civilization Collapse", vagy a "The Few, The Proud, The Broken" szívlapátos arcápolása után, a "Your Heaven, My Hell" lágyabb indítása ad némi lélegzetvételnyi időt, de csak Mille Petrozza első vérfagyasztó üvöltésig, ahol is a gyengébb fizikumú rajongóknál beáll a mors exitus. Már ha van ilyen. Talán a "Victory Will Come" epikus döngölése ad leheletnyi esélyt a túlélésre, de az epikus árnyalat mellett minden egyes szong továbbra is kihangsúlyozza a thrash metal könyörtelen mivoltát. Hát ez az album embertelen jó! Az alapító Mille Petrozza zenész bűntársaival együtt most is megmutatta a napjaink népszerű, csak ordítani tudó core-csíráinak, hogyan is kell zenét csinálni! Kötelező darab! Tengerentúli fajtársaik közül az Overkill és a Testament gyilkos albumai döntötték romba az életbe vetett hitet, a kétkedőket is meggyőzve arról, hogy a két ötven percnyi zeneanyaghoz képest az apokalipszis csak egy zavartalan jutalomüdülés. Az Overkill a "The Electric Age"-en maximális kíméletlenséggel osztja a riffeket és a tekerős szólókat, groove-os betétekkel, élményszámba menő ütemváltásokkal, kőkemény basszusvonallal és pörgős dobmunkával döntenek le a lábról, hathatós módon igazolva zenéjük elementáris erejét. Iszonyat energia szabadul fel a számokból, dalaik magával ragadó sodrása egyszerre ösztönös és őszinte, támadó stílusú muzsikájuk a totális torzítás és a megátalkodott düh szimfóniája. Ez a nagylemez is egy felüdítő csapás a múltból. A thrash metal mezőny másik neves hordája a Testament, "Dark Roots of Earth" hangzóanyagával nagyon gyorsan az amerikai rock-toplisták élére állt - ez egyébként kis hazánkban is így történt -, a könyörtelen fémzenék kedvelőinek nagy-nagy boldogságára. Nem vitás, hogy ez a veretes thrash lemez is kegyetlenül büntet, nincs egyetlen percnyi üresjárat sem, a brutális hangorkán lelkiismeretfurdalás nélkül darabolja fel a hallgatóságot. Itt kérem nincs helye puhánykodásnak, a zsarnok elegy nyomban berágja magát az emberbe, minden dal bedarál, megrág és kiköp, a brutális fémzene hideg ölelése elől nincs menekvés. Triviális, hogy Eric Peterson és Alex Skolnick gitárosok a riffizmus nagymesterei, az őrületesen gyors és durvulósabb részekben ugyanúgy kifogástalanul teljesítenek, mint a lágyabb, drámai szakaszokban. De Chuck Billy mély, rekedtes hangja is halhatatlan témákat vonultat fel, és az elsöprő energiával gyaluló csodálatos dallamok menten legyengítenek mint a kryptonit.
A harcedzett triumvirátus tagjai a thrashzenék megszületése óta rémisztgetnek, a Kreator 1984, az Overkill 1980, a Testament pedig 1986 óta terrorizálja a lakosságot. És micsoda szeretettel teszik ezt! Kőkemény agg-resszorok ők, a drasztikus hangzásvilág arkangyalai.
Teljesen értelmetlen tovább nyújtani az évismertetőt (pedig a röfigyűlölő Pig Destroyer horda "Book Burner" korongja is megért volna egy misét), egyszerűen bele kell törődni, hogy évről-évre elképesztő mennyiségű és egyre jobb minőségű albumok látnak napvilágot, ezzel a hanglemezt-áradattal pedig lehetetlen megbirkózni, még összefoglalás szinten is képtelenség minden jóravaló zenei anyagról említést tenni. Pedig fizikai fájdalmai jelent, hogy számtalan bámulatos művet ki kell hagyni a leírásból amiatt, hogy az ismertető végigolvasása ne legyen túl kemény erőpróba (pedig így is az). A heavy metal gépezet fogaskerekei maximális fordulaton dolgoznak, szélvész sebességgel repítve a jövőbe ezt a csodálatos zenei műfajt.