2011

2011. március 11-én a Richter-skálán 9-es erősségű földrengés rázta meg Japán északkeleti partvidékét, majd szökőár árasztotta el a térséget. Az áldozatok száma meghaladta a több tízezer főt, és súlyos károkat szenvedett a Fukusimai atomerőmű. Május 2-án egy amerikai különleges alakulat ­a pakisztáni Abbottabádban végzett Oszama Bin Ladennel, az al-Kaida terrorhálózat vezetőjével. És hogy jön mindez a metal zenéhez? A földrengés kapcsán gyakorlatilag az egész metal színtér megmozdult, a fémzenék legkülönbözőbb műfajaiban dolgozó zenekarok és előadóművészek hada tett lépéseket a túlélők megsegítésére. Jótékonysági koncertekkel, adományokkal és a rajongóikhoz intézett támogatást kérő felhívásokkal próbáltak anyagi forrásokhoz jutni, mellyel a túlélők szenvedéseit enyhíthették. A Judas Priest, a KISS, az Aerosmith, a Uriah Heep, a Linkin Park, a Dream Theater, a Deep Purple, az In Flames, az AC/DC, a Whitesnake, a Ratt, a Dokken stb. volt és jelenlegi tagjai igyekeztek hozzájárulásaikkal segítséget nyújtani. A Megadeth gitárosa Marty Friedman még soha nem adta el egyetlen gitárját sem, de most megtette, és hasonlókép járt el Yoshiki az X-Japan vezetője is, amikor kedvenc kristály pianínójától vált meg, hogy a befolyt összeggel segíteni tudja honfitársait. Az Iron Maiden pólóértékesítésből származó mintegy 60.000 dollárt ajánlott fel, és sorolhatnánk napestig a jócselekedeteket. Ezek a tények is mutatják, hogy a médiából száműzött metal műfaj fenegyerekei is érző szívű emberek, és talán sokkal inkább, mint a mostani mainstreamben üdvözülő celebsztárocskák. A Bin-Ladennel és az al-Kaidával kapcsolatban pedig "komoly" hírverést kapott az a sztori, hogy hős amerikai alakulatok a Metallica "Kill 'em All" albumát hallgatva aprították az ellent, emellett az a botrányhír terjedt el, hogy a terrorcselekményekkel vádolt és Guantanamóban bebörtönzött rabokat - egyféle pszichológiai hadviselésként -, a Metallica és a Demon Hunter dalaival kínozták. Tény, hogy az ilyen kínzásnak a legtöbb metalhead társam örülne, de azért ez vallatási mód eléggé felháborító és morbid dolog. Megőrült az egész világ, ezért inkább foglalkozzunk azzal, hogy az elmebajra ebben az évben mik is jelentették a gyógyírt:

Igazi albumesőt hozott az év, persze mint mindig, a mennydörgéssel is villámlással pusztító tuti lemezek mellett számtalan, még a pocsolyák feltöltésére is alkalmatlan, hatalmas csalódást keltő hangzóanyag is napvilágra került. Szerencsére az ezekből kialakult tócsák olyan gyorsan száradtak fel, mint a kiábrándult rajongók arcáról a könny.

Az év első napjaiban jelent meg a Stratovarius tizenharmadik nagylemeze. Az "Elysium" kiemelkedő színvonala egyértelműen jelezte a rajongók számára, hogy a zenekar véglegesen túllépett azon a zaklatott időszakon, amit a híres-hírhedt ex-dalszerző és gitáros társuk Timo Tolkki kiválása és drámázása okozott. A korong kivételesen erős lett, bombasztikus power metal dallamok és virtuóz, részletgazdag gitár és billentyűsfutamok vonulnak végig a dalokon, időnként speedes, néhol neoklasszikus, alkalmanként enyhe progos színezettel, egy pillanatig sem elnyomva a megszokott karakteres Strato alaphangulatot. Nyolc változatos dalon keresztül jutunk el a több mint tizennyolc perces címadó opuszhoz, melyben drámaian egyesül a kristálytiszta gitárhang, a buja szintetizátorjáték, a fantasztikus fuzz basszushang és Timo Kotipelto lenyűgöző teljesítményű vokálja. Magasra tették a mércét, ez az album sokkal összetartóbb dalszerzői és zenei egységet mutat, mint az új évezredben megjelent elődei. Ha ezen az úton haladnak tovább, visszakapaszkodhatnak a trónra! Az albumborító grafikájának elkészítését - ahogy 2009 óta mindegyikét -, ismét Havancsák Gyulára bízták. A másik finn power metal óriás a Nightwish sem tétlenkedett, "Imaginaerum" címen hozták ki hetedik nagylemezüket. A tizenhárom felvételt tartalmazó konceptalbum ötletét egy film adta, amit azonos címmel 2012-ben fognak bemutatni. A műveken erősen érződik a filmzenei megközelítés, azaz a dalok fülbemászó dallamorgiákkal, hatalmas szimfonikus betétekkel, extravagáns kórusválaszokkal vannak megtámogatva, de az összképen sokat ront az alkalmanként jelentkező szinte groteszk hangulati és zeneszerkezeti váltás. Talán túlságosan is a leendő film igényei alá rendelték a muzsikát, ráadásul Marco Hietala képzetlen, reszelős hangja totál nem passzol Annette Olson csodálatos énekéhez, a duettek alatt hatalmas a kontraszt, Anette vokálja úgy oltja ki Marco hangját, mint egy ellentétes szinuszhullám. Ettől függetlenül a rajongókat teljesen elvarázsolta az új album, és persze epekedve várják a mozifilmet. Az ellentábor és a kritikusok meg le vannak szarva-zva.

Február 6-án spanyolországi szállodai szobájában holtan találták a legendás Thin Lizzy korábbi tagját, a rock/blues műfaj egyik legnagyobb hatású gitárosát, az ír származású Gary Moore-t. Az 58 éves művész halálát túlzott alkoholfogyasztás okozta. A szomorú ügy kísértetiesen emlékeztet a drog és alkoholproblémákkal küzdő barátja és zenésztársa, a '86-ban elhunyt Phil Lynott esetére. Talán most együtt játszanak a rockmennyországban. Nyugodjék békében!

A tagcseréken átesett brit Power Quest, "Blood Alliance" című munkájában visszatért korai önmagához, ahhoz a klasszikus europower stílushoz, amiről a kezdetekkor híresültek el. A gitár-vezérelt régisulis power melódiákba néminemű progresszivitást is belecsempésztek, és a dalokat ízes shred pillanatokkal dobták fel. Az összkép nem rossz, de van még hova fejlődniük. A túltermelési válságban szenvedő svéd ReinXeed csapat - akik eddig is minden évben új albummal jelentkeztek -, idén helyből két korongot vágtak a hallgatók fejéhez. Az "1912", a Titanic pusztulását felidéző tizenkét dalból álló dalcsokor, vágtató ritmusokkal, feszes és precíz riffekkel, szárnyaló vokális csúcspontokkal és nagyon erős kórusszakaszokkal. Tisztességesen összerakott szimfonikus/neoklasszikus power metal alkotás, erejét tekintve maga a a "Tour de Force". A másik munka a "Swedish Hitz Goes Metal" nevet kapta, ezen a svéd pop-nagyágyúk, ABBA, Ace Of Base, Roxette dalait reinxeedesítették, azaz dolgozták fel. Nem rossz próbálkozás, de metalhead társaim vérnyomását ez nem fogja megemelni. A Rhapsody of Fire együttes csak egy albummal jelentkezett, viszont két részre szakadt. Kilencedik lemezük a "Chaos To Eternity" júniusi megjelenése után kb. 1 hónappal, Luca Turilli gitáros és Patrice Guers basszeros kivált a bandából, és Luca Turilli's Rhapsody néven alakítottak saját zenekart. A taljánok utolsó közös albuma egyébként hozta a szokásos szintet, erőtől duzzadó szédületes sebességű riffek, kicsit talán visszafogottabb gitárszólók, és a szimfonikus hatást erősítő emlékezetes billentyűs momentumok adják a dallamok testét, amit Fabio Lione különleges orgánuma és operás-áriázós előadásmódja tölt meg lélekkel. Méltó lezárása a tizenhat esztendőnyi közös munkának. Öt év csend után, "Under The Grey Banner" című lemezével került újra köztudatba a svéd Dragonland. A mű egy tökéletesen felépített szimfonikus powervarázs, epikus fantasy témával, melyhez minden zenész a maximumot adta. Külön kiemelendő Morten Løwe Sørensen döbbenetes precizitású és sebességű dobmunkája. Remek hallgatnivaló! A Hammerfall az "Infected" albummal adott életjelet magáról, amin az előző nagylemez stílusát és nívóját vitték tovább. A korong "Send Me a Sign" című ötödik dala a Pokolgép "Hol van a szó?" ("Adj új erőt" album - 1991) lírai balladájának feldolgozása, más szöveggel. Joacim Cans a banda énekese szerint, egy remek ötlet és nagy megtiszteltetés volt számukra a Pokolgép nótájának feldolgozása, annál is inkább, mivel barátaival a kilencvenes évek elejétől ismerik a magyar zenekar munkáit, ráadásul zenésztársa Oscar Dronjak gitáros nagy Pokolgép rajongó. Azóta videoklip is készült a dalból, sőt más klipverzióban eredeti szöveggel magyarul is előadták a szerzeményt. Ami ennél is ütősebb, hogy a Pokolgép júniusi Metalfest koncertjén vendégként Joacim és Oscar is fellépett, ahol együtt dalolták el a híres-neves szongot. A brazil Hibria is leszállította következő albumát a "Blind Ride"-ot. A dalok valamivel rövidebbek és technikásabbak lettek, a bonyolult ritmikai és vokális minták kombinációi, valamint a kompakt dalszerzés és a megnövekedett szakszerűség teszi igazán kiemelkedővé ezt a lemezt. Ez a csapat nem tud mellényúlni.

Az elmúlt évek középszerű lemezei után sokkal korrektebb munkával állt elő a floridai Iced Earth. Ahogy az előző két albumnak, ennek is új énekessel, nevezetesen Stu Block-al álltak neki, és a szinger beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Sokoldalúságát komoly énektechnikai tudásával és bődületes hangterjedelmével bizonyította, melyekkel nagyban hozzájárult a zenekar megújulásához. Jon Schaffer - aki immáron huszonhárom éve szövi együttese hosszú és legendás történetét -, klasszikusnak számító über-riffjeivel most is látnoki módon lavíroz a power és a thrash metal határmezsgyéjén, középtempós gitárjátékával némileg visszakanyarodva a Jeges Föld eredeti, letisztult hangzásához. Jó az irány! Tobias Sammet csapata az Edguy hangzása tovább lágyult az "Age Of The Joker"-en. Már a 2008-as "Tinnitus Sanctus" kapcsán is nem kevés kritika érte őket amiatt, hogy a jóféle poweres hangulat egyre inkább valami gyötrelmesen nyálas hard rock közhellyé kezd átalakulni. Úgy tűnik, nem vették magukra a bírálatokat, mert az új korong is valamiféle "rockosított ABBA" fertőzéstől szenved. Rossz az irány! Persze van néhány említésre méltó momentum a lemezen, de a nóták többsége inkább csak könnyed, fülbemászó dallamocskákkal megspékelt, végtelenül leegyszerűsített hard rock kliséhalmozás. Ez tuti nem dzsóker! Lehet, hogy Toby egy kicsit túlvállalta magát? Talán nem véletlenül gondolják így sokan, hiszen az énekes-dalszerző másik projektje az Avantasia, 2010-ben két sokszereplős rockoperát is megjelentetett, névszerint "The Wicked Symphony" és "Angel of Babylon". Ez már a mennyiség rovása a minőségre! "Back Through Time" címmel jött ki a skót Alestorm újabb agymenése, amin sokak nagy örömére továbbvitték a kalózos-tengerészes történetmesélést. Nem kell és nem is lehet kifinomultságot vagy hangszeres virtuozitást keresni a lemezen, mi több, Christopher Bowes sem egy hangszálakrobata, de ez az anyag nem is a technikai parádézásról szól. Inkább egy kocsmázós, lazulós, bulizós, slágeres metalcsokor, ami a kissé bugyuta szöveg és dallamvilága ellenére is jókedvre deríti az embert, és néhány üveg alkohollal kísérve garantáltan feledhetetlen? párosítást alkot.

"The Final Jolly Roger" címmel jelent meg a 2009-ben feloszlott Running Wild búcsúkoncertjét megörökítő CD/DVD. A hangzóanyag mégsem lett annyira "Final", ugyanis a zenekar bejelentette újjáalakulását, és neki is láttak a következő stúdióalbum elkészítésének, aminek már a címe is megvan: "Shadowmaker" Az elmúlt években újjáalakultak közül a Victory és a Mortal Sin is friss zeneanyaggal jelentkezett. A '80-as évek sikeres német heavy metal csapata a Victory, újkori történetének harmadik albumát jelentette meg idén (tizediket a teljes sorban), és a legendás Tommy Newton / Herman Frank gitárpáros játékán alapuló "Don't Talk Science" nagylemez, a legízletesebb hard rock/heavy metal tradíciókkal frissítette fel a rajongók emlékezetét. A régmúlt egyik thrash legendájaként ismert ausztrál Mortal Sin, "Psychology Of Death" című művével kápráztatta el a vérmesebb zenék rajongóit. A korábban említett Dragonland-hez hasonlóan, a budapesti Wisdom-nak is öt év kellett az újabb nagylemez előállításához, persze őket is tagcserék és egyéb nyűgök hátráltatták a gyorsabb munkában. A "Judas" című albumnak már új énekessel Nagy Gáborral álltak neki, aki tökéletesen helytállt az új közegben. A magas hangtartományokat magabiztosan hozta, tette mindezt kristálytiszta orgánummal és a műfaji alapkövetelménynek számító dallamérzékenységgel. Az album mind a hangzásában mind a dalszerzői kvalitásában jelentős előrelépést mutat elődeihez képest, ugyan néhány dolgon még csiszolni kell, de ez a korong már egy sikerszéria elindítója lehet. Az ezredforduló évében első heavy/europower nagylemezét megjelentető ukrán Conquest zenekarnak - nevéhez méltóan - már régen le kellett volna igáznia a power metal színteret, ennek ellenére azóta is csaknem teljesen ismeretlen hazánkban és Nyugat-Európában. Pedig már három nagy- és egy kislemezük jelent meg az elmúlt években. A '96-ban Harkovban összeállt banda negyedik albuma - ami szerényen a "IV" címet kapta -, továbbra is a Stratovarius, a Helloween vagy éppen a Gamma Ray korai, speedesebb dallamvilágát eleveníti fel, aminek alapját a sodró lendületű gitársound, a himnikus énektémák és a dallamos refrének adják. Az ezekhez társuló profi előadásmód és a rendkívül magas színvonalú hangszeres technikai tudás tökéletes hangzásban áll össze, melynek élvezete közben az embert egyre inkább az a gyötrő kérdés nyomasztja, hogy mi a búbánatért maradt még mindig "ismeretlen" ez a zenekar? Nem ezt érdemlik! Talán ha Nyugat-Európa közepén kezdhették volna a pályafutásukat, már a legjobban között lehetnének.

Alice Cooper a shock-rock királya, "Welcome 2 My Nightmare" címmel készítette el az 1975-ös "Welcome To My Nightmare" szerzemény folytatását. A rosszmájúak szerint a mű tényleg rémálom, hozzátéve, hogy Alice vegye fel végre a nyugdíját és húzzon el füvet nyírni. A többség véleménye mégis az, hogy a folytatás zseniálisra sikeredett, a komplex hangszerelésű pszicho-musical a művész majdnem ötven éves rock karrierének egyik gyöngyszeme, tulajdonképpen egy varázslatos utazás Alice csodaországában. Az idén negyvenhét éves Scorpions, tavaly bejelentett visszavonulása ellenére - vagy éppen annak okán -, egy válogatáslemezzel jelentkezett. A "Comeblack" hét újra felvett saját dalt, és hat egyéb feldolgozást tartalmaz. A nagy öregek közül a negyvenéves doom legenda Pentagram is új lemezzel jelentkezett, ami a "Last Rites" címet kapta. Tizenkét igényes ősdoom nóta repít vissza a kezdetekhez, patinás ólomriffekkel idézve fel a doom metal műfaj eredetét. Az Iron Maiden "From Fear to Eternity - The Best of 1990-2010" címen tallózott össze egy huszonhárom tételből álló dupla-válogatásalbumot. A gyűjtők biztosan örültek neki. Bruce Dickinsont a csapat frontemberét, zeneipari munkásságának elismeréséért tiszteletbeli doktorrá avatta a londoni Queen Mary egyetem. Bruce annak idején erre az egyetemre járt és történelemből fokozatot is szerzett, de saját bevallása szerint a zenekarozás mellett ez csak amolyan "fedőtevékenység" volt. Csapatának is kijutott az elismerésből, ugyanis a 2010-es "Final Frontier" egyik dala az "El Dorado", Grammy-díjat nyert a "Best Metal Performance" kategóriában. A brit heavy metal új hullámának másik régi képviselője a Saxon "Call to Arms" nagylemeze hozta az elvárt szintet, a modern és kiváló hangzásba csomagolt ízes NWOBHM nótáikkal mindenki tudtára adták, hogy a szászokkal bizony számolni kell! A New York-i Riot öt év hallgatás után új albummal adott életjelet magáról. Immáron tizennegyedik alkalommal rögzítették lemezre europower hatásokkal színezett speed/heavy metal muzsikájukat. Az "Immortal Soul"-on fáradhatatlanul tolják a fülbemászó dallamokat, minőségi kompozíciókba oltják a kitűnő riffeket, minden nótából a profizmus sugárzik, ami nem is csoda, hiszen Mark Reale és csapata - változó felállással - szinte az ős(metal)idők óta (1975) művelik a fémzenélést. A nyolcvanas évek hányatott sorsú brit zenekarai közül az okkult metal egyik megalapítójaként számon tartott Hell (1982) rukkolt ki visszatérő/első lemezével,  a "Human Remains"-el. Az album - mintegy hiánypótlásként - a banda nyolcvanas években íródott dalainak újrafelvételeit tartalmazza, és a pokolba is, a tizenegy dal lenyűgöző módon idézi fel az akkori időszak NWOBHM hangzását. Elsőrangú munka és ígéretük szerint ez még csak a kezdet.

A 2005-ben összeállt finn Battle Beast végre kiadta első albumát, a "Steel"-t. Tizenegy igazán acélos trekket zsúfoltak a lemezre, ezeket a heavy metal legszebb időszakait idéző fülbetűnő gitártémákkal és akkordmenetekkel töltötték meg. A pezsdítő dallamokat majd szétveti az energia, a dobok peregnek mint a géppuska, a gitárok keményen zúznak, de a nőnemű vokalista teljesítménye is maga a csoda. Nitte Valo énekesnő nem egy vizuális élmény, de kárpótlásként irgalmatlan hangterjedelemmel és hangerővel rendelkezik, az öreg rockerek fejéről simán lesüvölti a parókát. A bírálók szerint a zene "metalgiccskollekció", de ez botorság, ez kérem a klasszikus heavy metal szellemében született ökölrázós-headbangelős fémhengermű. Sajnos honi társuk a Children of Bodom továbbra sem találta meg régi önmagát a "Relentless Reckless Forever"-en. Pedig a dolog nem így indult, hiszen az ezredforduló környékén a rockszakma mindentudói a CoB friss és fiatalos hozzáállásával példálóztak, olyan neoklasszikus beütésű zenei innovációról beszéltek, ami a metalzenék stíluselemeinek különleges ötvözése mellett végre új hangzásokat, új elemeket tud felmutatni. Az idei hangzóanyagot technikai szempontból nem érheti kritika, gitárba oltott kifogástalanul előadott futamok, tekerős szólók, példásan megtervezett billentyűs aláfestés, méregerős refrének, mégis az összkép valahogy szürke, és ennek az az oka, hogy az eredeti bodomos fíling valahol elveszett. És nem a mostani lemezen, hanem korábban. Már egy ideje nem jó az irány! Minden eddiginél dallamosabb, mégis energikus és technikás groove-thrash lemezzel köszöntötte az őszt a Machine Head. Az "Unto The Locust", elődeinél sokkal szélesebb spektrumú hangzást mutat, a dalokban minden hangszer a helyén van, az összes tisztán hallható és egyik sem tolakodó, minden dal brutális és mégis fülbemászó. Vitán felül áll, hogy ez a Machine Head pályafutásának legjobban sikerült lemeze. A zeneileg beskatulyázhatatlan Sepultura munkája a "Kairos" nevet kapta, és minőségét tekintve az alapító Max Cavalera távozása utáni éra legjobbja. Egy kísérlet arra, hogy visszahozzák azt az agresszív és nyers thrashes hangzást, ami utoljára a '96-os "Roots" album idején volt hallható. A riffek egyszerűek és könyörtelenek, a dobjáték sem túlbonyolított de pontos, egyféle thrash/death kombináció ez, tipikus Sepu alapokra ültetve.

Nyolcadik viking témájú melodeath albumához érkezett el az Amon Amarth. A csapat ismét jól teljesített a "Surtur Rising"-on, persze csak a maguk által megszabott szűk imidzs és hangzás keretein belül. A skandináv mitológia elevenedik meg dalaik hallatán, súlyos, északi dallamos death metal riffekkel és dübörgő dobjátékkal, Johann Hegg öblös bömbölésével és hörgésével, melyekben a gonosz harciasság és a hősies fülbemászó dallamok egyaránt megtalálhatók. Az In Flames "Sounds of a Playground Fading" című tizedik sorlemeze ismét megosztotta a közönséget, még a hozzáértők is homlokegyenest ellentmondó értékeléseket írtak. Nehéz beletörődni, hogy a göteborgi halálmetal irányzatnak ez az ikonikus csapata már gyökeresen más zenét játszik, kevésbé támaszkodnak a dögös horzsoló riffekre, sokkal inkább a zene hangulatát, atmoszféráját helyezik előtérbe. A dalokban a kommerszebb metalcore hatása és az elektronika jelenléte jóval hangsúlyosabb, egy-két harciasabbnak mondható szám kivételével a dallamközpontúság és az érzelem a fővonal. Ennyi. A kritikusok többsége elégedetten nyilatkozott a "Khaos Legions"-ról az Arch Enemy legújabb művéről, de azért fanyalgók is voltak szép számmal. A leggorombább vélemények szerint az egy dolog, hogy az angyali Angela Gossow ördögien tudta elhörögni a dalok vokáltémáit, de sokak szerint a talentumoknak számító Amott fivérek gitártémáit és a szólóit alig lehet megkülönböztetni az eddig hallottaktól, szinte semmi újat nem mutattak tehetségükből, ergo, a banda stílusa végképp kifulladt. (No azért ez erős túlzás!) Nemúgy a Vader! A lengyel deathsterek "Welcome to the Morbid Reich" albuma ezúttal sem gyakorolt kegyelmet. Az akkurátus szakszerűség mellett különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a modernebb esztétika úgy jelenjen meg muzsikájukban, hogy a régisulis death metal gyökerek semmiképpen se essenek árulás áldozatává. A deathes ólomriffek és a tüzérségi precizitású ritmusszekció, a túláradó indulat és agresszió, a hátborzongató hangulat és a hajszálpontos kivitelezés ezen a hangzóanyagon is paradicsomi zúzásban egyesül. Szinte hihetetlen, hogy '83 óta léteznek és még egyszer sem okoztak csalódást. Naná, hogy a tizenegyedik nagylemez is mestermű! A nyolc év hallgatás után visszatérő Morbid Angel viszont alaposan felszította az indulatokat. Egymásnak szembefeszülő fékevesztett véleménytornádót indítottak el a június 6-án megjelent "Illud Divinum Insanus" címet viselő művükkel. Ezmiez? - kérdezték fejüket fogva a régi rajongók, akik szerint a zenekar elárulta saját örökségét és őket. A lemezen bemutatott zenei kísérletezés tényleg elég radikális, tulajdonképpen nem is csoda, hogy a töménytelen industrial és electro elemet is felhasználó extrém zenei masszától sokkot kaptak az elkötelezett hívek.

Az új Morbid Angel a III. világháború kirobbantója lesz. Június 7-e után az extrém metal színtér már sosem lesz ugyanaz, ami volt... És már alig várom azt a pillanatot, amikor a kanapémon ülve hallgatom az Illud Divinum Insanust, miközben a világ lángol!

- idézte több zenei szaklap is Nergal-t, a lengyel Behemoth brigád frontemberét. A gdanski black/death trió főnöke egyébként előrehaladott leukémiája miatt csontvelő transzplantáción esett át, szerencsére állapota folyamatosan javul. A Behemoth fanokban a "Abyssus Abyssum Invocat" válogatásalbummal tartották a lelket. A lengyel metal szcéna másik zenekara a Decapitated először jelentkezett zenésztársuk Vitek (Witold Kiełtyka) 2007-es halála óta. Az oroszországi tragikus balesetben a zenekar énekese Covan (Adrian Kowanek) is súlyosan megsérült, ezért zenei karrierjéről végleg le kellett mondania. Vitek testvére Wacław "Vogg" Kieltyka 2009-ben új tagokkal állította talpra a bandát, így készülhetett el a "Carnival Is Forever". Ez a mogorva hangvételű technical death album bebizonyította a világ számára, hogy a Decapitated él és visszatért.

A Trivium kapcsán időnként a felszínre törnek olyan kritikák, miszerint a csapat már nem a régi, és egyszerű kereskedelmi bandává silányult. Ez egy roppant túlzó vélemény. A temérdek marketingrizsával beharangozott új albumra ugyan rákerült néhány fakóbb szám, de az izgalmas tételekből sincs hiány. Az "In Waves" című nagylemez jófajta riffekkel és üvöltözős-hörgős énektémákkal megspékelt dallamos metalcore vadállat. A finn Omnium Gatherum nem egy kezdő csapat, de eddig nem igazán tudtak kitörni a másodvonalból. Persze az útkeresés és a saját hangzás kifejlesztése időbe telik, de soha nem kapták meg azt az elismerést, amit megérdemelnének. Lemezről-lemezre formálták azt a különleges, szomorkás melodeath hangzást, ami igazán az idei, "New World Shadows" című ötödik albumukon teljesedett ki. A gitármunka dallamcentrikus és mégis technikás, a képzett dobjáték tökéletes harmóniában áll a riffekkel, és a billentyűs hangszerek játéka is kellően erősíti a különös atmoszférát. Ezekre tesz rá még egy lapáttal az akusztikus gitár és a tiszta énekhang alkalmankénti használata, lélegzetelállító hangulattal látva el az albumot. Az Omnium Gatherum hangzását nehéz megmagyarázni, hallani kell! Hasonlóan érdekes az orosz Deviant Syndrome bemutatkozó lemeze, az "Inflicted Deviations" is. Az anyag a Kalmah, vagy a Children of Bodom legszebb pillanatait eleveníti fel, mégis egyedi módon, és más megközelítéssel teszi azt. A nóták dallamossága éppen megfelelő kontrasztban áll a durva aprítós részekkel, a melodeath műfaj elvárásaihoz illő egyensúlyt teremtve. Nem tökéletes az album, de a ruszkik legalább bizonyíthatták, hogy bőven van bennük metalpotenciál. Nem vitás, hogy a Five Finger Death Punch profi módon és céltudatosan építi karrierjét. Mostani albumuk az "American Capitalist" a harmadik helyen debütált a Billboard 200-on, és több mint 90.000 eladott példánnyal büszkélkedhetett már az első héten. Rövid időn belül - csakúgy mint az első kettő - ez is aranylemez lett. Bathory Zoltán és csapata most sem változtatott a bevált recepten, szaggatott groove-os riffek, pörgős és acélos metalcore elemek, bika ének, azonnal megragadó dallamos refrének és kórusválaszok, mindez bődületes 5FDP-s hozzáértéssel megszólaltatva. Kevésbé jó fogadtatásra lelt a legújabb Suicide Silence anyag. Mitch Lucker és társai ugyan mindent megtettek annak érdekében, hogy életet leheljenek a "The Black Crown"-ba, de sajnos az alapokat jelentő és a kifulladás határán álló deathcore műfaj erre túl sok lehetőséget nem ad. Az a nagy brutál deathes massza, ami az aranyér kialakulásának kockázatával járó erőlködéssel egy szuszra van végigüvöltve, na az már nem elég.

A Pain nagyon iparkodott a "You Only Live Twice" című industrial metal albumával. A kezdetekkor még csak Peter Tägtgren, a death metal Hypocrisy formáció frontemberének kísérleti projektjeként indult a Pain, mára azonban - a mostanival együtt - hét nagylemezen van túl ez a black metal/hard rock/techno/gothic metal/industrial metal, és még számos más stílus elemeit magába olvasztó zenei ötlet. A kiadott albumok száma mutatja, hogy igen sokan tudnak azonosulni ezzel a nehezen kategorizálható zenei világgal, sőt, a Pain némelyik korábbi lemezével még a Hypocrisy sikereit is felülmúlta. Sajnos a megszokotthoz képest jóval kevesebb izgalmat tartogat a mostani anyag, a jobb nóták közül talán a klipesített "Dirty Woman" és a "The Great Pretender" című industrial induló emelhető ki. Mindenki frászt kapott a Korn bejelentésétől, miszerint a "The Path of Totality" lemezét, - leginkább a tinédzserek körében divatos elektronikus zenei irányzat -, a dubstep elemeivel fogja erősíteni. Azt is hozzátették - mintegy megnyugtatásként -, hogy a Korn már akkor dubstepet játszott, amikor az még nem is létezett(!). Hatalmas váltás ez a merész kísérlet, és kicsit kínos ezt mondani, de: működik! Előny, hogy a gyakran agresszív, sötét és energikus elektronikus hangzás jól illik a Korn zenei világához, hátrány, hogy a dupstephez igazodó hipnotikus ének időnként túlságosan is szótagolóssá és monotonná válik. Ezen a hibán sokat javítanak a slágeres refrének, azonban hosszútávon (nekem) talán fárasztó a kicsit egysíkúan döngölő szubbasszus és a burjánzó effekthegy, de nem rossz!

Az Amorphis ismét egy Kalevala mesét, a finn mitológia egyik legfontosabb karaktere, Väinämöinen történetét dolgozta fel a "The Beginning of Times" konceptalbumon. Ez a felvétel tucatnyi csodálatos dallamot vonultat fel, zenébe öntve érzelmek garmadáját. Ahogy halad előre a történet, hörgős-harcias ősi hangok, tiszta énekkel előadott nyugtató és békés közjátékok, népies fejezetek, melankolikus és intenzív szakaszok váltják egymást, megadva a hallgató számára azt az élményt, hogy minden lejátszás alatt újabb részleteket fedezhessen fel. Zseniális mű. Vikernes mester is új Burzum lemezekkel "kedveskedett". A "From The Depths Of Darkness" válogatásalbumát, személyes kedvenceinek számító korábbi dalai fel/átdolgozott verzióival töltötte meg. A második korong a "Fallen" némi változást hozott, ugyanis nemcsak a megszokott teljesen komor és szürke black metal hangzást testesíti meg. Újszerű, epikusabb megközelítés érezhető a dalokban, bár ettől még nem lett egy könnyen emészthető anyag. Még Varg szerint is közelebb áll a klasszikus zenéhez(?), de a hallgatás közben igen gyorsan kiderül, hogy ez sem egy örömóda. A számokban gyakran ismétlődve, szinte hipnotikusan váltogatja a károgó-kántáló és a tiszta éneket, és a tremolo rezonanciával megtámogatott sivár és rideg hangzással mindenki tudtára adja: még mindig nem tért át a keresztény hitre!

A folk metal vonalon is születtek jó alkotások, a Cruachan "Blood on the Black Robe" és a Moonsorrow "Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa" albuma mindenképpen figyelmet érdemel. Az előbbi blackes zenei környezetbe integrálta a kelta folkos elemeket, az utóbbi új megközelítéssel, sokkal visszafogottabb módon adott teret a népies hatásoknak. A hagyományos hangszerek helyett inkább súlyos szintetizátorjátékkal emelték ki a kulcsfontosságú részeket, filmes érzetű zenei környezetet hozva létre. Dráma és történelem sugárzik a művekből, és csak az összkép alapján esik le a tantusz: ez maga az epikus pagan metal! A Korpiklaani hetedik nagylemeze az "Ukon Wacka", stílusát tekintve továbbra is maradt a polka-szerű finn humppa zene és a metal ötvözeténél. A kiegészítő népi hangszerek - harmonika, hegedű, duda, furulya stb. - használatával, mesteri módon idézik fel a korabeli hangulatot, az ember szinte maga előtt látja, ahogy a harcosok néhány kupa bor mellett ünneplik meg legutóbbi sikeres fosztogatásukat. A Feröer-szigeteki Týr hatodik, "The Lay of Thrym" című sorlemeze fogós és könnyen befogadható tíz tételt tartalmaz. Az előző lemez folkos és enyhe progresszív vonala tovább gyengült ezen az anyagon, ellenben a dallam és énekközpontúság erősödött. Hömpölygő, középtempós, kicsit a power metal hangzása felé kacsintgató album ez, süvítő harci baltákkal, kitörölhetetlen refrénekkel, nordikus ízekkel és magasztos viking himnuszokkal teletöltve. "Stand Up And Fight" kiáltással hívja csatába híveit a Turisas, új sorlemezén. Kilenc trekken át élvezhetjük az indulókat idéző himnikus fémzenét, ami nem szűkölködik a gigantikus méretű dallamokban és refrénekben, melyek a kaland és a dicsőség érzésével itatják át a hallgatót. A harci kürtökkel és harsonákkal megspékelt fenséges szimfonikus csatametal rögvest befészkeli magát a hallójáratokba, és az elvarázsolt rockerek fejében csak egy gondolat motoszkál porszívózás közben: Valami hőstettet kőne véghezvinni!

Progresszív vizekre evezve nyomban a Dream Theater tizenegyedik, "A Dramatic Turn of Events" alkotásában merülhetünk el. Ez ez első stúdióalbum az alaptó tag Mike Portnoy dobos-dalszerző kiválása óta, ezért nagy várakozás előzte meg az album megjelenését. Az "Események drámai fordulata" szerencsére csak a CD címére és dalszövegbeli tartalmára vonatkozott, nem egy gyökeres zenei átalakulásra. Változás azért van, az előző albumhoz képest - melynek középpontjában a metal és a progresszív zene egyensúlya állt - azonnal észrevehető, hogy a metal elemek csökkentek, a hangzás inkább a klasszikus progresszív rock irányába tolódott el. A hagyományos értelemben vett metal riffelés helyett inkább a hosszú instrumentális tekerésekre és a szintetizátorjátékra helyezték a hangsúlyt, de azok bizony most is sugárzóan és vibrálóan minőségiek. Ami változatlan, hogy a néha nehezen értelmezhető komplex struktúrák, ezen az anyagon is súlyos intelligenciát hordoznak. Az Opeth "Heritage" munkája viszont nem sikerült túl jól, pontosabban a svéd proggerek ezúttal jócskán eltávolodtak a progresszív death metal alapkonvencióitól. A prog-death rajongók nagyon csalódottak voltak az Opeth-től szokatlan hangzás és a hörgésmentes énekhang miatt, a prog-metal szélesebb műfaji spektrumát kedvelő hallgatók viszont az Opeth evolúciójáról beszéltek, és bejött nekik a lemez. A prog-power Symphonx X híveinek viszont nem volt okuk panaszra, kedvencük az "Iconoclast" koronggal ismét egy remek albumot tett le az asztalra. Sajnos a Nevermore tagkiválások és egyéb problémák miatt feloszlott, és a Queensrÿche sem tudott kikapaszkodni a saját maga ásta veremből. A rajongók nagy többsége már a két évvel ezelőtti "American Soldier" hallatán nekiállt zúgolódni, de bármennyire hihetetlen, a kudarcot ezúttal is sikerült megismételni, a "Dedicated To Chaos" albumra a prog-fanok kizárólag gyötrelmes arckifejezéssel reagáltak. Ember, ki itt hallgatsz, hagyj fel minden reménnyel! Valami súlyos gond lehet ezzel a csapattal. A Kamelot is komoly problémával szembesült, Roy Khan dalnok tizenhárom évnyi közös munka után kilépett a bandából. A nagyszerű énekest nem lesz egyszerű feladat pótolni.

A thrash műfaj táján viszont jól alakultak a dolgok. Az Anthrax némi mélyrepülés, kínos közjátékok és majdnem nyolc év csend után, történetének egyik legerősebb albumát prezentálta a "Worship Music" képében. Legendás énekesük Joey Belladonna visszatérése tetemes löketet adott, az új anyag abszolút ereje teljében lévőnek mutatja a legendás csapatot. Bellandonna hangja érezhetően mélyült az elmúlt években, kicsit elvesztette a magas tartományokat a korral, de ez cseppet sem von le tökéletes teljesítményéből. Talán ehhez igazodva a gitárokat is picit mélyebbre hangolták. Szem nem maradhat szárazon a kegyetlen zúzdát hallgatva, a súlyos grooveos textúrák és a thrashes riffek váltakozása, a villámszólók fergetege és a szeizmikus hatású dobmunka igazi örömforrás. Ezek az arcok tudnak zenélni, a "Worship Music" pedig az Anthrax második eljövetele. A régi agresszoroknál maradva, a Destruction a "Day of Reckoning"-al kicsit szürkébb oldalát mutatta, de a Megadeth tizenharmadik korongja a "Th1rt3en" érdekes csemegével szolgált. A gitárhangzás némiképp megváltozott, a vaskos riffek a '80-as évek dallamvilágát idézik, így nem véletlen, hogy a meglehetősen fogós és refréncentrikus melódiák kiváló szórakozást nyújtanak. "Sounds of Violence" címmel jelent meg Onslaught ötödik erőszaktétele. Iszonyú intenzitás és kontrollált(?) düh vonul végig az albumon, tizenegy dal erejéig engedve megdörrenni azt a fajta indulatos gitárizmozást, ami miatt annyira imádhatóak a brit thrasherek. Honi társa a jóval fiatalabb Evile "Five Serpent's Teeth" munkája, az fajta szögelős-fűrészelős thrash metal, ami a gitárok és a dobok eszeveszett ütemét, a fékevesztett ritmusszekciót és a beteg szólókat sűríti eggyé, megmutatva a világ számára milyennek kell lennie a 21. századi thrashnek. Álomterror! A Toxic Holocaust a blackes hatású thrash nagymestere, a "Conjure and Command" koronggal parancsolta térdre híveit. Ugyan nem váltották meg a világot, de azért a Bathory és Venom hatásokat is felmutató anyag egész korrekt brutálkodás lett. A Slayer háza táján sajnos nincs különösebb változás, mindenki Jeff Hanneman gitáristen mielőbbi felépülését várja. A csapatot továbbra is Hanneman jóbarátja Gary Holt, az Exodus gitárosa segíti ki a koncertek alkalmával, bár a kaliforniai Indio-ban két szám erejéig Jeff is feltűnt a pódiumon társai mellett, ötvenezer embernek okozva ezzel mennyei gyönyörűséget. A Metallica "Lulu" albuma a legtöbb rajongónál kicsapta a biztosítékot, főként azoknál, akik nem voltak tisztában azzal, hogy ez egy kísérleti zenei anyag. A Metallica összeállása a legendás The Velvet Underground rockzenekar egykori tagjával a 69 éves Lou Reeddel eleve meghökkentő hír volt, a két lemezt is megtöltő mű - egy drámáról van szó két felvonásban - pedig végképp az. Poptörténeti kuriózumnak fogható fel, másnak nem. Döbbenet, hogy az említett bandák közül az Anthrax, a Metallica és a Slayer idén 30 éves! Heavy Birthday mindegyiknek! Az ifjú trónkövetelők közül a Warbringer "Worlds Torn Asunder" és a Havok "Time Is Up" című albuma keltett nagy feltűnést. Az előbbi, az ötletesen megírt húzós riffek mellett szépen elővezetett kőkemény témákkal, és kreatív, de kellően nyers hangzásával igáz le, az utóbbi, a pentaton skála köré épülő energikus thrash motívumokkal, a ritmus motorját adó szónikus dobolással és gyilkos ütemváltásokkal tarkított dalszerkezetekkel teszi ugyanezt.

A még gorombább grindcore színtéren is jelentek meg príma albumok. A Ghoul a "Transmission Zero"-val kínált kellemes borzalmakat, az Exhumed pedig nyolc év pihenőidő után, az "All Guts, No Glory" albumába koncentrálta a kimaradt évek emberiségellenes zeneterrorját. Tizenegy dalon keresztül ismerhetjük meg mi is az a könyörtelenség, ugyanis a szerteágazó témájú dalszövegek fő mondanivalói a következők: a belezés és a belezés, továbbá a belezés, valamint a belezés. A kiadvány 2 CD-s "Deluxe Edition" változatának bónuszdalai pedig kizárólag a belezéssel foglalkoznak. Remélhetőleg nem egy zenei önvallomás. A CD lemezek Stihl-szerűen (höhö) körfűrészlapokat imitálnak, és ahogy ez az ötlet is, a muzsika is zseniális. Fantasztikus hír járta be a rockvilágot. A verebek már korábban csiripelték, de november 11-én vált hivatalossá: 1969-es eredeti tagjaival - Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler, Bill Ward -, újra összeállt a heavy metal műfaj legendás csapata a Black Sabbath. Egy vadonatúj stúdióalbum előkészítésének már neki is álltak, és terveik szerint annak elkészülte után világkörüli koncertkörútra indulnak. A másik ikonikus banda a Deep Purple sajnos nem tudott ilyen kellemes információval szolgálni, aggasztó hírek érkeztek Jon Lordról a zenekar billentyűs-géniuszáról, miszerint hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. Jon a honlapján az alábbi nyilatkozatot tette közzé:

Szeretném tudatni az összes barátommal, követőmmel, rajongómmal és útitársammal, hogy küzdelmet folytatok a rákkal, és ezért a kezelés ideje alatt szüneteltetem a fellépéseket. Természetesen a zeneírást nem hagyom abba - az én világomban ez a terápia része kell legyen - és maximálisan azt remélem, hogy jövőre már ismét jó formában térek vissza.
                                                                                          Isten áldjon, hamarosan látjuk egymást!

Szokatlanul hosszúra nyúlt ez az évismertető, pedig a bevezetőben említett hatalmas albumesőből csak egy apró csészényire futotta ebben a leírásban. Érdemes még megemlíteni azt a jelenséget ami az elmúlt években tendenciává vált, ennek lényege, hogy a '80-as évek oldschool hangulatához visszatérő retro együttesek terjedése mellett, egyre több, a '70-es évek ős rock/metal hangzását felidéző ún. vintage (vintázs) zenekar alakul, munkáikkal felmelegítve a szívet és a lelket. A hallgatók örömteli fogadtatása és a zenészek ilyen irányú törekvése is azt mutatja, hogy a heavy metalt lehetetlen megállítani!